Budapesten 2008 őszétől 2022 nyaráig éltem két kisebb megszakítással, összeszámolva 13 évet töltöttem el, életem jelentős részét töltötte ki ez az időszak. Cikkemmel emléket kívánok állítani egyetemi diákéveim és kezdő családos életem helyszínének, felidézve a főváros előnyeit és hátrányait. Szubjektív összegzés következik arról, hogyan láttam budapesti éveimet. 

Mielőtt belekezdenék, megosztanám, hogy pontosan hol éltem a nagyvároson belül. Egyetemistaként Kispesten (19. kerület) voltam kollégista 2008 szeptemberétől 2011 elejéig, egy olaszországi szakmai gyakorlat után 2011 szeptemberétől 2012 elejéig Józsefvárosban (8. kerület) voltam. Egy győri interregnum után „mester egyetemistaként” 2012 szeptemberétől 2014 közepéig Erzsébetvárosban a 7. kerületben laktam. 2014 közepétől 2022 közepéig a budai kelenföldi lakótelepen (11. kerület) az Etele úton éltem már a családommal először albérletben, majd 2017-től lakástulajdonosként. Beszámolóm nagyrészt kelenföldi élményeimre, benyomásaimra fog kitérni, ugyanis jelentős részt képvisel Budapesten eltöltött időmből, de szerencsés vagyok abban, hogy számos részét megismertem a városnak.

Mit szerettem Budapesten?

„Vidéki gyerekként” felkerülve nagyon tetszett a tömegközlekedés: a Győrött megszokott buszos közlekedés után élvezet volt villamossal és metróval járni, és a többi közlekedési eszközről még ne is beszéljünk. Megfogott a nagyfokú mobilitás, hiszen a járatokra sokat sem kellett várni, ritkaságnak számított már, ha valamire esetleg 10 percet kellett várni, míg Győrött annak idején 10 percenként közlekedett a legsűrűbb járat. Ha valami programot kitaláltam, arra menetrend nézegetés nélkül el is tudtam indulni. Később, mikor autóm lett, akkor sem jártam hétköznap kocsival sehova, a tömegközlekedést preferáltam a munkába járáshoz is. A belvárosi egyetemnek azért vagyok hálás, mert párommal (noha előtte is ismertük már egymást) itt lettünk egy pár, s itt alapítottunk később családot is. Szerettem, hogy egy kulturális központban lakom, mindig lehetett találni valami programot, múzeumot, rendezvényt, amin részt lehetett venni, egyetemistaként életem párjával szinte az összes nagy múzeumot megnéztük. Budapest ráadásul – egy nagyvonalú egyszerűsítéssel – az ország közepén helyezkedik el, így ebből adódóan sok irányba utaztunk innen már egyetemi és fiatal „munkás” éveink alatt vonattal, majd autóval is. Kelenföldről ráadásul hamar ki is lehetett érni a városból. Tetszett az is, ha valamire szükségünk volt, arra villámgyorsan találtunk boltot, megoldást a közelben vagy tömegközlekedéssel elérve. Fiatalabb éveinkben többször mozdultunk ki kocsmákba is, akár közös meccsnézésekre is.

Kelenföldi lakóhelyünkben továbbá tetszett az is, hogy volt közelben zöldfelület, de olyan infrastruktúra is (rendelő, bolt, gyógyszertár…stb.) amelyet gyalog el lehetett érni. A Bikás park sokat segített életminőségünk javításában. Külön megemlékeznék a budapesti játszóterekről is, amelyekből nagy választék volt környékünkön, a gyerekekkel mindig több lehetőség volt, hogy hova menjünk pontosan játszani. A lakótelep jellegéből adódóan a játszótéren sok gyerek is volt, tehát gyakran az óvodai nap a szabadban folytatódott (akár télen is). Itt jobban meg lehetett ismerni az óvodások szüleit is, lehetett velük délutánonként beszélgetni. Szuper volt a közelünkben lévő, szombati piac is, ahol friss gyümölcsöket, zöldségeket, termelői árut tudtunk venni. A választék mellett a vidéki kofák hangulata is feldobta a szombati piacnapokat. Imádtam a sokszínű sportolási lehetőségeket: squash, úszás, szabadtéri futás, kerékpározás, valamint télen a konditermek lehetőségei kiszolgálták mozgás iránti vágyaimat. Télen a beltéri sportolási lehetőségek bőségesek voltak. Pozitívum továbbá, hogy az itteni uszodákban általában lehetett szaunázni is, ha megvettem a belépőt, míg vidéken a szauna legtöbbször feláras. A budai oldalon sokszor feltekertem az Erzsébet-kilátóig vagy a Margit-szigetre kerekeztem edzeni, itt kezdtem el először országúti bringával is róni a köröket. Többször megtettem a Budapest-Győr távot is, valamint Budapest környékét is körbetekertem a Dunakanyaron át egészen a Csepel-sziget csücskéig túrázva vagy sportolva, bringás kalandjaimról már több cikket olvashattatok tőlem.

Mit nem szerettem Budapesten?

Noha a tömegközlekedés szerintem fejlettnek számít világvárosi viszonylatban is, mégis úgy tapasztaltam, hogy sokan nem használják, autóval járnak oda is, ahova lehetne környezetkímélőbb megoldással is eljutni. Bár Budapesten mindig is sok autó volt, de úgy érzem, hogy az autótömeg és a légszennyezettség a főváros egyik legnagyobb problémájává vált. Én ahogy tudtam kerültem környezetvédelmi és racionális pénzügyi okokból a csúcsidőben autózást. Egyetemista koromban a kerékpározást is hanyagoltam, de aztán úgy döntöttem, hogy muszáj lesz kétkeréken alkalmazkodnom, mert a helyzet nem fog jobbra fordulni, így megtanultam együtt élni a forgalommal biciklistaként is, a végére elég rutinos lettem szerintem. A biciklistákra sokan tekintenek különös állatfajként mind a mai napig, pedig ők tesznek a legtöbbet egy élhető városért.

Ha a felsőoktatási intézményekre visszaemlékszem (BGF-KVIK, majd BME-GTK) nem biztos, hogy Budapest volt a legjobb választás. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a budapesti intézmények annyival többet nyújtanának vidéki társaiknál, ahogy a közhiedelem tartja. Az oktatás színvonala elég változó volt és amit sajnálok, hogy egy vidéki egyetemi városban biztosan jobban összetartott volna az egyetemi közösség: bár Budapest is egyetemi város, de az egyetemistákat kvázi „elnyelte” a városi tömeg, tehát nem lehetett klasszikus diákéletről beszélni.

További negatív tendenciaként éltem meg, hogy legelső éveimhez képest egyre több lett a gyanús, furcsa ember, akik a közterületeken jelenlétükkel rontottak az általános közérzeten és a közbiztonság-érzeten is. Elég csak kelenföldi ex-lakókörnyezetünkre gondolni, ahol a pályaudvar kiépülése és a pláza megépülése is sok érdekes személyt vonzott a területre. A helyzeten nem segítettek mondjuk a lakónegyedek közelében lévő dohányboltok sem, amelyek kvázi szabadtéri kocsmaként működtek melegebb időben, nem vették szigorúan a közterületen italozás fogalmát. A jegyautomatáknál pofátlanul zaklató kéregetők, valamint a közterületek undorító vizeletszaga még kísérteni fognak rémálmaimban egy darabig.

Sajnos utolsó lakhelyünket, Kelenföldet is elérte az az általános kórság, hogy amelyik városrész felkapott azt további beépítéssel még jobban ki kell használni, melynek következtében kevésbé lesz olyan, amiért előtte szerették. Társasház-építéseknek, pláza-építésnek, zöldfelületek elfoglalásának lehettünk tanúi utolsó budapesti éveink alatt. Az volt még humoros, amikor a kerületi politikusok kijelentették, hogy a kerület megtelt. Nos, igen, ezt bárki megállapíthatta, korábban kellett volna gondolkodni. Több életre elegendő építkezésnek voltunk szem- és fültanúi. Az először megismert nyugalmas környék fokozatosan zajossá, porossá, büdössé vált, a folyamatot valószínűleg a négyes metró és az 1-es villamos új szakaszának átadása is felgyorsította, nem beszélve az átalakított Kelenföldi vasútállomásról. A villamosépítésről még akár pozitívumként is lehetne beszélni, azonban a konstrukció annyira jól „sikeredett”, hogy az általános hangszennyezés is jócskán megemelkedett a lakók „legnagyobb” örömére, a villamosdübörgés alaphanggá vált. A közterületeket egyre több szemét borította, az emberek kevésbé ügyeltek környezetükre, a lakóházunkban non-stop felújítások zaját kellett elviselni, mert mindig akadt egy új tulajdonos aki a lakása szétverésével kezdett. A világ 7 csodájának egyike szerintem, hogy az Etele úti panelok nem dőltek még össze, mert annyi lyukat fúrtak, véstek már beléjük. A szabadban, a parkokban szinte minden meg volt engedve (vagy hagyva), a felkapottsággal a hajléktalanok száma is emelkedett. Lakóházunk körül több új társasház épült, összesen több mint 200 új lakással, a csúcsot mindenképpen a Bikás park melletti monstrum képviselte a szerény 168 lakásával. Egyre nehezebb lett parkolóhelyet is találni, a betonfelület pedig csak nőtt és nőtt. Nyáron elviselhetetlen meleg volt a lakótelepen, az se segített a helyzeten, hogy a villamos építése miatt egy csomó nagy fát kivágtak. A túlnépesedési folyamat beteljesülésének szerencsére már nem lehettünk tanúi: azelőtt elköltöztünk, hogy az új „monstrum-prémium” társasházak lakói beköltöztek volna. A teljes képhez persze hozzátartozik, hogy Budapest több része is hasonló problémákkal küzd, a fentieket nem nevezném helyi egyedülállóságnak.

Kedves Budapest, most búcsúzom. Remélem már csak látogatóba érkezem hozzád. Köszönöm az együtt töltött éveket, de útjaink elváltak egymástól!