3 évvel ezelőtt foglalkoztam egy bejegyzésben a mobiltelefonos fotózással, melynek alanya egy akkori középkategóriás sztártelefon, a Huawei P8 lite volt. Sok víz lefolyt azóta a Dunán, telefonok jöttek-mentek, alakultak a fényképezési szokások, de az mindenképpen elmondható, hogy a telefonos fotózás dominanciája nőtt az utóbbi évek folyamán. A készülékek – már alsóbb szegmensekben is – próbálják kamerás képességeikkel megszólítani a vevőközönséget. A felbontás mellé már kameralencsék számában is próbálnak egymásra licitálni a gyártók. Írásomban arra próbálok választ keresni, hogy a marketing jelszavak mögött valóban léptek-e előre a telefonok kamerás képességei annyit, hogy akár pótolni tudjanak egy jobb minőségű fényképezőgépet.

Mit tud a jelenlegi középkategória sztárja, a Xiaomi Redmi Note 8T?

Próbánk alatt egy Xiaomi Redmi Note 8T modell fog referenciaként szolgálni. Egy Redmi 4X készüléket váltott nálam, amely kamerás képességeivel nem voltam megelégedve (az előd Huawei képminőségben véleményem szerint jobb volt). 60 ezer forintos végfelhasználói árával (két éves magyarországi garanciával) az abszolút megfizethető kategóriába tartozik, emellett négy hátlapi és egy frontoldali kamerával csábítja a fotózásra (is) vágyókat. 4000 mAh kapacitású akkumlátora pedig végképp azt sugallja, hogy egy hosszú napot intenzívebb fotózással is kibír. Ha mégsem lenne elég az energia, akkor a mellékelt 18W-os gyorstöltővel fél órás kávészünetünk alatt már jelentősen (akár +50%-kal) feltölthetjük készülékünket. Na de elég a bevezetőből, kezdjünk a tényekkel: készülék kamerás paramétereinek bemutatásával.

 A hátlapon négy darab kamera foglalt helyet. Vegyük őket alaposabban szemügyre.

• A legelső és a legfontosabb a főkameránk, mely 48 megapixeles felbontású (amiért erre szükség van, arra később részletesen kitérek). A főkamera rekeszértéke f/1,8, amely nagyon jónak mondható (minél kisebb a szám, annál fényerősebb az objektív). A képérzékelő mérete 1/2.25 inch. A fókusz típusa PDAF autófókusz, gyors fókuszidő és a mozgó képek gyors követése jellemzi. A fényképek tapasztalatom szerint mindig a legnagyobb elérhető blendenyílással készültek, ezt az értéket nem lehetett még a manuális módban sem megváltoztatni.
• A második kamera egy 0,6x széles (120 fokos) látószögű lencse, amely 8 megapixeles felbontású. Fókusza fix.
• A harmadik és negyedik kamera a portré (háttérelmosás) és a makro (közelkép) funkciókért felel, melyek 2-2 megapixelesek, a portrét sosem használja a rendszer egyedül, csak „besegít” a munkálatokba, a makró üzemmódban készült fotók pedig 2 megapixelesek.
• Az ötödik, előlapon az első és egyetlen „szelfikamera” 13 megapixeles fényképet készít, fixfókuszos.

A kamera menüjébe betérve összesen 3 videós és 6 kamera funkció fogad minket, mindenképpen nagy növekedés a korábbi Redmi 4X telefonomhoz képest. A bőség zavara...

Videós lehetőségek:

• Lassított: Videókat készíthetünk, melynek egy részét lelassítva 120 vagy 240 fps-es képkockákat kaphatunk. Látványos funkció sportesemények megörökítésére.
• Rövid videó: Legfeljebb 15 másodperces videó készítése, filterek alkalmazhatók.
• Videó: Széles vagy normál látószögben is videózhatunk. Normál látószögben 720p30fps, 1080p30fps, 1080p60fps, valamint 4k30fps felbontás is elérhető. Time-lapse funkció kapcsolható.

Fényképezési lehetőségek:

• Fénykép

Itt a legcélszerűbb fotózni. 12 megapixeles fotókat készíthetünk, választhatjuk a 0,6x-os széles látószögű kamerát, a normál kamerát, valamint készíthetünk veszteség nélküli 2x nagyítású fotókat (amely gyakorlatilag a 48 megapixeles fotó közepét vágja meg nekünk). A képernyő felső csíkjában, LED vaku, HDR, intelligens kamera (témafelismerő), makro mód és effektusok kapcsolhatók azonnal. A jobb felső sarokból nyitható menüben pedig a képarányokon időzítőn, kompozíciós segédvonalakon, valamint a makett hatáson változtathatunk. A kamera természetesen megfordítható, ekkor azonban a széles látószög és a zoom funkció nem érhető el – csak a HDR-t, vakut, és az intelligens módot lehet állítani. Sok az információ, de annyit elmondhatok, a „fényképek” részben található funkciók lefedik az átlagos fotós igényeinek 80%-át. Egy hiányérzetem volt: a klasszikus módok (pl. tájkép, sport, hó…stb.) eltűntek, nagy valószínűséggel a témafelismerő mód áldozata lett ez az opció.

• 48 M

A 48 Megapixeles felbontás nemcsak névérték, valóban kiválasztható. 48 MP ultra HD felirat akar minket a bekapcsoláskor elkápráztatni. A menüpont kicsit csalódás az állítgatás-mániásoknak: itt csak színeffektusokat állíthatunk, valamint csak a hátsókamerával lehet értelemszerűen fotózni.

• Portré

A portrémód egy kis rekeszre rákattintva finomhangolható. Beállíthatjuk, hogy a szoftveres algoritmus mennyire mossa el a hátteret (f/1.0 – nagyon; f16 – kicsit) Jó hír, hogy a portréfunkció a hátsó kamerán kívül az elsővel is elérhető – háttérmosással együtt működik – első portrékamera nélkül is.

• Éjszakai

Éjszakai mód alatt az exponálógomb lenyomása (vagy érintése :-D) után pár másodpercig stabilan kell tartani a kezünket, hogy elkészíthesse a készülék a fotót. Állítási lehetőségek nincsenek, a frontkamera sem használható.

• Panoráma

Panorámafotó készíthető balról vagy jobbról indulva. Egy segédlet vezet végig a fénykép elkészültéig.

• Pro

A vállalkozó szellemű fotósok, az állandó kísérletezők kedvenc része. Minden automata beállítás kezdetben, de a képernyő alsó részén állíthatjuk a

• a fehéregyensúlyt: 2000 – 8000 K-ig vagy a szokásos beállításokat választva: napsütés, felhős, izzó…stb.
• a fókuszt: 0 (közeli) -100 (távoli).
• a záridőt: 1/1000 mp és 32 mp-ig
• ISO (érzékenység) értéket: 100 – 3200 (az automatika azonban 3200-nál jóval magasabb értékekkel is eltérhet)
• lencsehasználatot: széles, ultraszéles és makro lencse

A képernyő tetején még

• állíthatjuk a fénymérést (középsúlyozott, átlag, pontszerű (spot))
• kimutathatjuk a kiégett részeket (peak on módra váltva)
• bekapcsolhatjuk a 48 MP Ultra HD funkciót
• szín effektusokkal „ronthatjuk el” fotóinkat: élénk, latte, szóda…stb fantázianevekkel

Ha már annyira belegabalyodtunk a beállításokba akkor a bal felső sarokban a visszaállítás gombra kattintva mindent visszacsinálhatunk, azaz visszatérnek az értékek az auto vagy alapértelmezett beállításokra.

A specifikációk felsorolását és értelmezését lezárom, jöjjenek a tények, néhány tesztfotót szeretnék közzétenni, ezeket külön Google Drive mappába is feltöltöttem a teljesség kedvéért.

Éjszakai fényviszonyok

Széles látószögű kamera, 8 Megapixeles felbontásban.

A készített fénykép kicsiben egész kellemes, de belenagyítva látszik az olajfestményszerűség. A színek mindenesetre rendben vannak, a kamera a fehéregyensúlyt is jól eltalálta.

Normál látószögű kamera, 12 Megapixeles felbontásban.

A jobb kamerával sem több a részlet, sőt a fehéregyensúlyt sem találta el az automatika. Ez a kép vagy inkább a végeredmény nem tetszett.

2x (digitális) zoom, 12 Megapixeles felbontásban.

Noha elvileg ez a nagyítás nem jár részletveszteséggel, mert a 48 megapixeles fénykép közepét vágja ki a rendszer nekünk, a végeredmény nem meggyőző. A fényképezőt nehéz is volt kézbentartani, hogy ne történjen bemozdulás. A zoom-ot hanyagoljuk sötétben!

Normál látószög, 48 Megapixeles felbontásban.

A fénykép mérete miatt az alábbi linken nézhető meg teljes felbontásban.

Az eredmény a 12 megapixeles képhez hasonlít, kicsit több részlettel. Este mindenképpen ajánlott ekkora felbontásban fotózni vagy az éjszakai módot használni. A kép mérete azonban 12 Mbyte az eredeti 4,8 Mbyte-os helyett – tárolóhely szempontjából tehát nem mindegy.

Éjszakai mód, 12  megapixeles felbontásban.

Kellemes csalódás volt ez a funkció: a fénykép elkészültére néhány másodpercet kell várni, azonban a (ajánlottan tájkép vagy csendélet) téma nem mozdul be: mesterségesen éles vonalakat, kontúrokat varázsol a szoftver és a részletek is jól megmaradnak. Mindenesetre a kép elég mesterkélt benyomást kelt számomra, de az átlagember biztos ezt vágná rá az eredményre: de jól néz ki!

A pro módot nem mutatnám be, mert jelen tesztben az automatikus beállításokkal szeretném bemutatni a lehetőségeket, mert az átlagos „userhez” a fenti lehetőségek állnak közelebb.

Nappali fényviszonyok

Sorrendben egy HDR funkció nélküli és HDR funkcióval készült fotót is közzéadok.

Széles látószögű kamera, 8 megapixel

Hűvös színek, a széleken nagy torzítások jellemzik a képet. A széles látószögű lencsén érződik a kisebb felbontás és a minőségi kompromisszum is a főlencséhez képest. Képnézegetésre mindenesetre lehet vele érdekes szemszögű fotókat készíteni, tehát jó ez a funkció. Sajnos az ítéleten a HDR (széles dinamikatartomány) funkció bekapcsolása sem segít.

Normál látószögű kamera, 12 megapixel

A fénykép mérete miatt az alábbi linken nézhető meg teljes felbontásban.

A színek rendben vannak, és hála a natív megapixelnek elégedett vagyok a részletességgel is. Kijelenthető, hogy itt jelentős az előrelépés a korábbi mobiljaim fotós képességeihez képest. A színek nem túlszaturáltak, hanem a valósághoz legközelebb állnak. Ez sokakat – főleg a samsungosokat – talán zavarhatja, de ízlések és pofonok… A képek HDR mód nélkül is teljesen jók, de célszerű street fotózáshoz, vagy természetfotózáshoz bekapcsolni ezt az üzemmódot is.

2x (digitális) zoom kamera, 12 megapixel

A fénykép mérete miatt az alábbi linken nézhető meg teljes felbontásban.

Azt kell mondjam, hogy hasonló eredményeket lehet mondani az előző bekezdésben megfogalmazottakhoz képest. Jó a kamera nagyításban is – öröm, hogy van ilyen lehetőség, még ha képkivágással is „csal” a kamera szoftvere.

Normál látószög, 48 megapixeles Ultra HD mód

A fénykép mérete miatt az alábbi linken nézhető meg teljes felbontásban. 

21,4 megabyte-os képméretet kaptam a sima 6 megabyte-os 12 megapixeleshez képest, de minőségben teljesen jó a „leskálázott” előd is. Nem érdemes tehát feltétlenül ultra módba kapcsolni nappal, de hátránya nem származik az embernek belőle. Mindenesetre a 48 megapixeles mód inkább marketing célokat szolgál.

Panoráma fotó – 14672x3520 képpont

A fénykép mérete miatt az alábbi linken nézhető meg teljes felbontásban.

A panorámafotó 42,9 mbyte helyet foglal, ahhoz képest hamar elkészül. Kevésbé részletes, de nagyon látványos funkció. Érdemes olykor használni. Mellékelek továbbá egy makró fotót is, silány minőségű és nemcsak az 1600x1200-as felbontás miatt.

Videós szekció - Éjjel-nappal Budapest

Őszintén megvallva nem vagyok operatőri vénával megállva, így tesztemben a videók kevesebb hangsúlyt kapnak.

A normál látószögű kamera négy felbontásban vesz fel:

• 720p30fps
• 1080p30fps
• 1080p60fps
• 4k30fps

A széles látószögű kamerával is készíthetünk videót, a felbontás viszont csak az alábbi lehetőségekre limitálódik:

• 720p30fps
• 1080p30fps

Jöjjenek a tesztvideók a fent megnevezett sorrendben. Egy éjszakai és egy nappali felvételt is közreadok. Ha őszinték akarunk lenni, akkor az első két videó (normál 720p30fps és 1080p30fps felbontás) ad kielégítő eredményt. A képstabilizálás is jól működik itt még, a széles látószöggel készült videóknak pedig nem sok értelmét látom, de gyengébbek is a normál látószöges társaiknál. Sok videó következik, ezért akit annyira nem érdekel az a téma, az ugorjon nyugodtan a videók utáni összefoglalásra.

Összefoglalás

Elégedett vagyok a telefonom tesztelgetése után, ugyanis kijelenthető: van előrelépés mobilkamerás fronton a középkategóriában is. A régebben csak prémium telefonok kiváltságai lecsúsznak az alsóbb szegmensekbe is. Számomra a Xiaomi olyan telefont adott amely 60 ezer forintért

• nagylátószögű kamerát kínál, teljesen új aspektusú képek készítését teszi lehetővé,
• veszteségmentes 2x nagyítást biztosít 12 megapixelen
• jól használható éjszakai fényképmódot kínál
• akár extra részletgazdag 48 megapixeles fotók készítését biztosítja
• teljesen manuális beállítási lehetőségeket ad alternatívaként
• és nem utolsó sorban jó képstabilizáló rendszerrel ad tűrhető 720p30fps és 1080p30fps videókat.

Nincs végső válasz a kérdésemre

Nyitva áll azonban még mindig a bevezetőben feltett kérdés:

Valóban léptek-e előre a telefonok kamerás képességei annyit, hogy akár pótolni tudjanak egy jobb minőségű fényképezőgépet?

Kérdésemet azonban nem tudom teljes egészében megválaszolni, ezért egy cikket szeretnék még arról írni, hogy utazás alatt mit lehet kihozni a Redmi Note 8T kamerájából – akár a manuális lehetőségekkel megsegítve is. A verdikttel hamarosan jelentkezem.

A címben gondoltam megemlékezni erdélyi látogatásunk gyorsaságáról, a megjelölést elsősorban nem az ott tartózkodás időtartamára szántam, hanem az utazás gyorsaságára. Először vettük célba ugyanis repülővel Erdélyt, az út mindössze 50 percet vett igénybe. Természetesen jóval több a reptéri kijutás és adminisztráció miatt "bruttóban" a menetidő, de még így is nagyon kíméletes az autós vagy vonatos "konkurens" megoldásokhoz képest.

Marosvásárhelyre érkeztünk, ahol Kézdivásárhelyről érkező barátaink vártak ránk. Rendes volt tőlük, hogy Marosvásárhelyig eljöttek értünk, ugyanis - aki nem ismerné a helyi viszonyokat - a távolságok hatalmasok és az utak lassabban járhatók a kanyargós terepnek és az autópályák csekély számának köszönhetően. Érdekes volt megérkezni a forgalmas budapesti reptérről a marosvásárhelyire. A nagy nyüzsgés után a fővárostól eltávolodva tiszta idő fogadott minket a magasban. Látni lehetett Erdély havas tájait, hegyeit is. A tér hirtelen kitágult: az érzésem a marosvásárhelyi reptéren is folytatódott: a távolban magas hegyek sorakoztak. A reptér is inkább hasonlított egy "fullosabb" vasútállomásra, mint egy nemzetközi reptérre. Gépünk a landolás után magányosan, egyedül várta a visszafelé utazókat.

Marosvásárhely központjába érkezve azonban újra elfogott a "fővárosi" hangulat: autósok hada csinált késő délutáni dugót a városban. Szállásunkat elfoglalva azonban érződött, hogy az idő múlásával lecsöndesedett a város. Kisvárosias hangulat fogta el az embert a vár udvarában, a korcsolya pályán néhányan rótták a köröket. A korábban magyar nyelvű városban mára átbillent a mérleg a románok javára, mindenesetre a kétnyelvűség megmaradt. A közterületek nevei is hol magyar eredetet (Petőfi vagy Dózsa) mutatnak, hol pedig egy román nemzeti hős nevét viselik. Sajnos az elmondható, hogy a jelenlegi "tulajdonosok" igyekeznek átformálni a városképet a saját ízlésüknek megfelelően: ennek egyik példája az, hogy a város főterére egy akkora hatalmas ortodox templomot emeltek, hogy az léptékekkel nagyobb a mellette századok óta létező katolikus barokk templomnak. Mindenesetre mi atrocitásokba nem keveredtünk, a felszínen talán már enyhültek a feszültségek és ez így van rendjén. A kétnyelvűséget jól szimbolizálta az is,hogy előfordult, hogy ismerőseink románul kezdték el a beszélgetést a gyógyszertárban vagy a péknél, de aztán kiderült: mondhatták volna magyarul is. Még megemlékeznék - ottani humorforrásunk egyik fő pontjáról - a gyógyszertárakról is. Farmacia-ból ugyanis rengeteg van a városban (sőt az országban is) - persze lehet csak azért annyira feltűnő, mert zöld világító kereszt "cégér" jelzi a helyét mindenhol. Bár megjegyezném: gyógyszerfogyasztásból tudomásom szerint még mindig Magyarország van az elsők között.

Kicsit elkalandoztam, térjünk át a város látnivalóira: a kötelező belvárosi főtér+vár kombó mellett érdemes ellátogatni a református líceum környékére, itt található a két tudós Bolyai (apa és fia) szobra is, ők nagy személyiségei a városnak. Matematikai munkásságukat itt folytatták, Bolyai Farkas sokáig a Líceum tanára volt. Róluk van egy kisebb kiállítás a Teleki Tékában is. A Teleki Téka az alapító, Teleki Sámuel gróf nevét viseli, aki nagy szenvedéllyel és munkával gyűjtött össze sok régi könyvet és itt alakított ki nagyszabású könyvtárat. Legértékesebbek a korai nyomtatású könyvek, köztük Voltaire és Newton könyvei, Bibliák, orvosi témájú könyvek foglalnak helyet az egyébként impozáns épületben - amely mind a mai napig kutatható. A Bolyai-kiállítás (a kissé morbid Bolyai koponyával) és a Téka ingyenesen látogatható.

Marosvásárhelyt elhagyva Nagyszeben felé indultunk, amely túránk fő célpontja volt. Megtapasztaltuk az erdélyi autópálya feelinget is, igaz csupán tíz kilométerig. Nem is volt ez annyira nagy baj: megcsodálhattuk így a gyönyörűséges erdélyi táj szépségeit: hatalmas kanyarok, kemény kaptatók és lejtőkön át közeledtünk a szász területek felé. Az érzékenyebbek akár bele is szédülhettek volna az utazásba. A tiszta időnek hála a távolból már a fogarasi havasok fehér sziluettje látszott, jómagamnak, mint a "nyúli havasokhoz" szokott kisalföldi gyereknek ez felemelő látvány volt. Nagyszeben nyüzsgése fogadott minket a csendes utazás után: a belvárosba egy komoly várfalon (illetve kapuzaton) keresztül jutottunk be, ahol a műemlékek állapotát sok magyar város megirigyelhetné: rendezett közterületek, sétálóutcák, s egy két részre osztott hatalmas főtér mutatta, hogy akár német földön lehetnénk. Nagyszeben jól élt az Európai Kulturális Fővárosa címmel és "rendbe hozta magát". Akkori polgármestere is - többek között - ennek köszönhette a hírnevét. Klaus Johannis - neve is elárulja szász származását - ma Románia elnöke, a helyiek nagy büszkesége. Szebenben ami elsőként megfogott az a belváros mérete. A megmaradt városfal, a hatalmas főtér meghökkenti a legtöbb látogatót elsőre. Aki pedig "nagy totálban" szeretné látni az egészet az a főtér egyik tornyába vegyen jegyet és nézze meg a kilátást.

Egy teljes napot vesz igénybe a város szomszédságában található Astra múzeum, azaz egy skanzen. Méreteivel a szentendreivel vetekszik, s valóban: Románia minden tájáról találhatók jellegzetes épületek: pásztorkunyhók, templomok, különböző mesteremberek műhelyei, mezőgazdasági épületek vagy éppen vízimalmok. Vízimalmok szép számmal találhatók itt, könnyű is a bemutatásuk, ugyanis egy patak szeli át parkot. A szabadtéri néprajzi múzeum közepén pedig egy tó fekszik. A teljes területen nyáron sok program szerveződik, jó időben az épületek belső tere is látogatható. A helyiek éves bérlettel is bemehetnek a múzeum területére ugyanis kitűnő választás futni, kerékpározni vagy egy könyvvel a kézben kikapcsolódni is. A drónrajongók azonban csalódottan távozhatnak: tilos a felszállás egy közeli katonai objektum miatt. A múzeumlátogatást a teljes napos jellege miatt célszerű ebédidőben egy csorba levessel megszakítani az ottani igényes étteremben és teli hassal folytatni.

Összegezve a nagyszebeni benyomásokat már lehet érteni, hogy a város miért az ország "bezzegvárosa" - van itt minden, ami kell. Nagyszeben jövőjét jól mutatja a peremkerületekben épülő sok-sok társasházi lakás is. A helyi ipar, az egyetemi és kulturális élet mindenképpen arra enged következtetni, hogy Szeben újra el akarja foglalni azt a helyet ahová régen is tartozott.

Egy ideig nekünk is búcsút kell vennünk Erdélytől - hiányzott semmihez sem hasonlítható atmoszférája és újra hiányozni fog. Vendéglátó barátainknak köszönjük a kedves fogadtatást és a programszervezést, örültünk a találkozónak és a beszélgetéseknek és reméljük hamarosan újra látjuk egymást.

Kedves Olvasóim!

A 2019. esztendő utolsó nagy túrájának összefoglalója következik, a szlovén túrához hasonlóan most is a hegyek irányába mentünk, ezúttal a Felvidékre látogattunk el, Aggtelek érintésével. A látnivalók felfedezésére öt napot szántunk ezúttal is, úgy gondolom ennyi idő bőven elég arra, hogy kellőképpen lefárasszuk magunkat és a látottakkal telítődjünk. Utunk során szüleim is elkísérték fiatal családunkat, így tényleg egy nagy családi kirándulásról beszélhetünk minden értelemben.

Vázlatos útvonalunk, zárójelben a szlovák elnevezések:

Hétfő: Indulás Győrből – Aggtelek – Jósvafő (szállás Aggteleken)

Kedd: Aggtelek – határátlépés Torna felé - Szádelői-völgy (Zádiel – Szlovákia) – Rozsnyó  (Roznava) - Krasznahorka vára – Betlér (Betliar) – Igló (szállás itt) (Spisská Nová Ves)

Szerda: Igló – Szepesi vár – Püspökség (Szepesváralja - Spišské Podhradie) – Görgő (Spišský Hrhov) - Lőcse (Levoča) - Csütörtökhely (Spišský Štvrtok) - Szepesbéla - kastély (Kaštieľ Strážky) Késmárk (Kežmarok) szállás itt

Csütörtök: Késmárk – Tátralomnic (Tatranská Lomnica) – Kő-pataki völgy (Skalnatá dolina) – Hrebienok – Ótátrafüred (Starý Smokovec) – Stóla (szállás itt, vacsora: Hotel Sosna)

Péntek: Stóla – Csorba-tó (Štrbské Pleso) – Besztercebánya (Banská Bystrica) – Zólyomi-vár (Zvolen) – visszatérés Budapestre

Hétfő: Aggtelek és környéke

Az első napunkat nevezhetjük kakukktojásnak is, hiszen nem kezdtünk bele felvidéki programunkba, hanem az Aggteleki-karszt környékén maradtunk. Ez a kitérő azért történt, mert feleségemmel még közösen ezen a tájon nem jártunk az Északi-középhegység tájai közül, ezért mindenképpen e hiányosságunkat pótoltuk. Aggteleken elsőként a barlangba igyekeztünk, előre érdemes megnézni mikor indulnak tárlatvezetések a barlangrendszerbe, mert érhet meglepetés bennünket, ha késve érkezünk. Mi a Baradla-barlang rövid túráját néztük ki, amely egy órás időtartalmával kislányunknak is megfelelt. A meleg, napsütéses, őszies időből hideg, sötét, nyirkos barlangba érkeztünk, ahol gyönyörű szép látvány tárult elénk: óriás cseppkőoszlopok, különböző fantázianévvel ellátott termek, valamint a hangversenyterem nyűgözi le az érdeklődőket. Az emberi működés nyomai azonban eme ősi barlangban is megmutatkoznak: a századokkal ezelőtt használt fáklyás világítás kormát a cseppköveken hagyta, a régmúlt látogatói pedig több cseppkövet letörtek vagy megrongáltak. A kőzetek állapota az újonnan feltárt termekben jobb, itt az eredeti színben lelhetők fel, bár megfigyelhető a modern villanyvilágítás által hagyott zöld nyom is a cseppköveken. Az igazán túrázóknak érdekes lehet a hosszú túra is, amely 6 óra alatt a szomszédos településre, Jósvafőre visz át. Hangsúlyozom, itt barlangrendszerről van szó, több túralehetőség kínálkozik az érdeklődők számára. A barlangtúráról kijőve fel lehetett menni a barlang főbejárata felett található szirtre, ahol meg lehet szemlélni a közvetlen környezetet: egy étterem, egy kemping, az Aggteleki Nemzeti Park fogadóépülete, egy játszótér, valamint néhány büfé és árus helyezkedik el itt Aggtelek szélén, a szlovák határ közelségében. Gyermekkori, osztálykirándulásos emlékeim alapján sok minden nem változott itt, egyedül a kempingben találhatók komfortos szállások (faházak), amelyeket a Turista Magazin is egy korábbi cikkében dicsért, kívülről az én tetszésemet is elnyerték. Mivel Győrből sokat utaztunk, így a nap nagy része az utazásra ment rá, azonban volt még arra időnk, hogy vacsoráig átautózzunk Jósvafőre, ahol közvetlenül a nemzeti park igazgatósági épülete mellett parkoltunk le. Innen pár száz méter volt a jósvafői tengerszem, mely egy igazán hangulatos része a környéknek. Festői elhelyezkedése kiváló fotózási téma, a vízimalomról nem is beszélve. A tótól követtük a faluba vezető utat, ahol több régi, tájházat is lehet látni, az egyikben meg is szállhatunk, ha úgy akarjuk. Jósvafő megfogott, találtam benne valamilyen ősi erőt, amely az ember lelkét megragadja, a hagyományok és múlt tárult fel elénk. A Jósvafői Tájház már zárva volt, de gyalogosan az utcákról is jól megszemlélhetőek a régi épületek. Egy kis erdei kitérővel tértünk vissza, amely a református templom felett található temető szélén vezetett vissza minket az erdőbe és a Tengerszem Hotel és Étteremnél jutottunk vissza a parkolóhoz. A kicsiknek elhelyeztek egy 12 állomásból álló, 3 km hosszú interaktív tanösvényt (Fürkész-tanösvény), amely játékos módon próbálja a fiatalabb generációt közelebb hozni az erdőhöz, családoknak érdemes végigcsinálni az állomásokat. A rövid sétálgatásunkkal is eltöltöttünk úgy vagy másfél órát, vacsora idő közeledett. A Tengerszem Hotel étterme több helyi specialitást kínált, ezért itt ettünk egy ízletes sztrapacskát, hogy ne üres hassal zárjuk a napot. Jósvafőn is található egy étterem (Fogadó az Öreg Malomhoz), de éppen zárva volt. A környéken még az aggteleki barlangbejárat mellett volt egy étterem, ahol vacsorázni lehetett volna.

Aggteleki programunk egy szűk fél napba sűrűsödött össze, ez nagyon kevés, kis ízelítő csupán a látnivalókról, én még felsorolnék néhány környékbeli nevezetességet, amelyet hosszabb tartózkodás esetén betehetünk programunkba: Balassa-kastély (Ragály), Árpád-kori templomok (Tornaszentandrás, Szalonna – egyéni bejelentkezés szükséges mindkét esetben), Világ legnagyobb könyve (Szinpetri), túraútvonalak (ajánlva az Országos Kéktúra ezen szakaszát).

Kedd – Felvidéki utunk kezdete

Utunkat a szlovák Torna irányába vettük, itt tértünk le Szádelő településéhez. A többségében még magyarok által lakott kis település végén egy parkoló és pihenőhely található, innen indul az a zöld jelzéssel ellátott körtúra, amelyen keresztül bejárhatjuk a festői, mesés Szádelői-völgyet. Ha hasonlítani lehetne valamilyen magyarországi tájhoz, talán a bakonyi Cuha-völgyét hoznám fel, a szádelői azonban sokkal lélegzetelállítóbb, mélyebb. Az út könnyebbik fele mindenki által könnyen teljesíthető, a völgy vége után kezd nehezedni annak, aki a körtúrát választja. Meredek kaptatók árán jutunk fel a sziklák tetejére, ahol cserébe egyedülálló kilátást kapunk. Egy fennsíkos, majd köves rész után pedig megkezdődik a legfárasztóbb rész, szűk ösvényen, köveken keresztüli ereszkedés a faluba. Itt nagyon kell vigyázni, mert szakadék mellettünk, eső esetén pedig csúszós lehet a felület. A 12 kilós gyerekkel a hátamon számomra is megerőltető volt a művelet, el is zsibbadt a vállam a túra végére rendesen. Nem tagadhatom, jól lefárasztottuk magunkat, de sikeresen teljesítettük szlovákiai utunk első nagyobb szabású túráját. A parkolóba visszatérvén örömmel vettük észre, hogy a kis büfé nyitva tart, ahol egy kávét rendeltünk szendvicsünk mellé, így megújult erővel folytattuk utunkat Rozsnyó felé. Útközben érintettük Krasznahorka várát is, azonban a vár egy korábbi tűzvész miatt már több éve felújítás alatt van, így csak a vár alatti parkolóból néztük meg az impozáns épületet. A vár alatt elhelyezkedő Krasznahorkaváralja településén érdemes megtekinteni az Andrássy Mauzóleumot, ha időnk engedi. Mi Rozsnyó centrumába kanyarodtunk be, belvárosát kár lett volna kihagyni: a főtér körül tettünk egy sétát, de mennünk kellett tovább Betlérbe, ahol az Andrássy-kastély várt minket, ugyanis óránként indultak idegenvezetések. A kastélyhoz egy hatalmas kiterjedésű, gondozott park tartozik. A kastély pici, inkább belül érdekes. Kevés kastélyok egyike ugyanis, amelyet nem raboltak és fosztottak ki a szovjet katonák 1945 után – minden berendezése eredeti, így több századot utazhatunk vissza az időbe, a kastély főleg reprezentációs célokat szolgált, így ezért is ámulatba ejtő. Eredeti festmények, állattrófeák (elefánt is!), pókerasztal, könyvtár, úri ebédlő, később kialakított fürdőszoba angol vécével, sőt egy egyiptomi felnőtt és gyerekmúmia is várja a látogatókat. Nagyobb csoportok esetén magyar vezetést is biztosítanak, mivel előttünk egy magyar iskolás csoport érkezett, így becsatlakoztunk a magyar tárlatvezetésbe. A kastély megtekintése után szállásunkra autóztunk, szerpentineken keresztül jutottunk a Szlovák Paradicsom „fővárosába”, Iglóba, ahol a főtéren sikerült egy nagyon jó szállást kifognunk, innen csak pár lépésre volt több étterem, bolt, pékség és a centrum nevezetességei is. Utólag kicsit sajnálom, hogy Iglón nem néztünk másnap szét alaposabban, sőt mivel utazásunk végpontja a Magas-Tátra volt, így a Szlovák Paradicsomban nem kirándultunk, pedig itt is bőven lett volna mit megnézni. Erre a tájegységre azonban érdemes egy külön utazást szervezni.

Szerda – Szepesség

Szerda reggel elhagytuk szállásunkat és vendéglátó városunkat és első utunk a szepesi várhoz vezetett. Pontosabban inkább várromhoz. Ettől függetlenül – méretei és fekvése miatt – lenyűgöző látvány volt, még úgyis, hogy pechünkre ezen a napon zárva volt „technikai okok” miatt. Kicsit szomorúak voltunk és kíváncsiak is, milyen technikai okok léphetnek fel egy várromnál, a zárva tartásról az utánunk érkezők is csak a várnál értesültek. A vár körül mindenesetre érdemes egyet járni, mert nagyon szép a kilátás: a Szepesváralja felé néző panoráma távolról már a tátrai tájat mutatja elénk, valamint jól látható a régen is stratégiai útvonal, amely Lengyelország irányába vezet. Lovas szekerek helyett viszont most már autók szelik a vidéket. A szeles időnek köszönhetően nem volt melegünk, jól összehúztuk magunkat a vár szirtjén, a szél ereje még a szepesváraljai püspökségnél sem engedett, alig vártuk, hogy visszaüljünk az autóba. A kis kitérő után újabb kis kitérőt tettünk a görgői Görgey-Csáky kastélynál, amely egy gyönyörű szép neobarokk épület lehetne, ha jobban felújítanák. Jelenleg oktatási intézménynek használják, turisták által belül nem látogatható. Ha erre járunk, akkor érdemes egy negyed órát megállni és megszemlélni az udvar, valamint a parki rész felől. Görgő után egy nagyobb város következett, Lőcse, amelyet sokan Mikszáth Fekete város c. regényéből és a mű alapján készített sorozatból ismerhetnek. A városfallal jól körülhatárolt belvárosban a legfőbb látványosság a főtér. A szász hatás érződik a városon. A széles főtér, az épületek, a jellegzetes városháza, az evangélikus templom mind a korábbi lakók kultúrájáról árulkodik. Sajnos a szepességi szászok sorsát a csehszlovák uralom, majd a második világháború utáni németnyelvű lakosság kitelepítése pecsételte meg, ők majdnem 700 évig éltek békességben a Magyar Királyság védelme alatt, az elüldözésükhöz néhány évtized elég volt Csehszlovákiának. Az időjárás zordsága Lőcsén sem javult, behúzódtunk felmelegedni egy kávézóba. A főtéren lévő turisztikai pontot érdemes felkeresni, mert sok hasznos információs anyaggal, térképpel tudnak az érdeklődőknek szolgálni. Lőcséről továbbra is északi irányban folytattuk utunkat, megálltunk a csütörtökhelyi Szent László templomnál. Látogatása előzetes egyeztetés alapján lehetséges, de egy ajtón keresztül benézhetünk a templomtérbe. A gótikus templom a magyar lovagkirály nevét viseli, a gótika legszebb alkotásai közé tartozott a történelmi Magyarországon. Üvegablakai magyar szenteket ábrázolnak, a templomkert is érdekes, kisebb kőfal veszi körül, de látható a tátrai panoráma, itt már határozottan láttuk a magashegység sziluettjét. Szállásunk elfoglalása előtt még útba ejtettük Szepesbélát is, amely Késmárk után található. A település elején helyezkedik el a nagyőri kastély (Strazky). A kastélyban történelmi kiállítás látható, az információk szerint 17. és 18. századból származó szlovák bútorok, valamint Mednyánszky László festményei. A kastély szépséges angolparkkal rendelkezik, amely egészen a Poprád folyó partjáig tart. A szép napsütéses időben sokat fényképezkedtünk a kastélyparkban és megnéztük a kastéllyal szemben található gótikus szász templomot is kívülről. Ezek után visszatértünk Késmárkra és elfoglaltuk szállásunkat. Innen gyalog mentünk be a városba, először a várral ismerkedtünk meg, amely a belváros szélén található. Idegenvezetések indulnak a belső megtekintése érdekében, valamint egy veteránautó-kiállításra is lehet jegyet venni a várudvar kasszájánál. Mi rendületlenül, mint a mérgezett egerek folytattuk utunkat a belváros főutcája felé, egy turisztikai információs irodánál kaptunk egy térképet, amelyen volt egy javasolt útvonal a város nevezetességeinek bejárására, úgyhogy ezt a túrát követtük. Érdekes épületei a gótikus városháza, evangélikus fatemploma, az új evangélikus templom, valamint a Szent Kereszt Plébániatemploma. A séta részét képezte a temető is, amely egy keskeny bevezetést kapott, a temető szűk bevezető folyosóján hajdanán a város befolyásos családjai kaptak külön síremlékeket, némelyikben kápolna is volt kialakítva. Nem tagadom, kiadós városnéző túrát tartottunk éppen a 750. évfordulóját ünneplő egykori szász városban. A végén viszont egy szlovák ételeket kínáló étteremben kötöttünk ki, hogy pótoljuk energiánkat és visszaindultunk a szállásunkhoz.

Csütörtök – Magas-Tátra felfedezése

A Magas-Tátrával való ismerkedésre nettó egy napunk maradt. Elérkeztünk tehát túránk végpontjához. Tátralomnicnál északabbra nem mentünk, aki időben teheti, az még vegye célkeresztbe a Bélai-Tátrát, Zdiar (Zár) környékét, ott nézze meg mindenképpen a Lombkorona Tanösvényt vagy látogasson el egy tutajozásra Völöskolostorba a szlovák-lengyel határ mentén húzódó Dunajec folyón. Ez még plusz egy nap kitérő. Nekünk azonban ez már nem fért volna bele, így is szorosra sikerült a nap.

Reggel elindultunk Tátralomnicra, ahol lanovkával fel lehet menni egészen a Kőpataki-tóhoz. Az autót érdemes a felvonó melletti parkolóban hagyni, amely ingyenes. Tátralomnic üdülőfaluja is magasan van, de a Kő-pataki tóra mire felértünk már 1700 méter magasan voltunk. A hőmérséklet 0 fok körül volt, a hó kezdett szálingózni, a ködtől messzire nem láttunk. A vállalkozókedvűek még tovább mehettek felvonóval a Lomnici-csúcsra is (2634 m), mi megelégedtünk ezzel az elképesztő magassággal is. Itt az ún. Magisztrálé-úton mentünk tovább Hrebienok (1285 m) irányába, a piros jelzés mellett vigyáznunk kellett. Hatalmas köveken ugráltunk, mellettünk szakadék, a távolban a Poprádi-medence látványa, csak a hegyi zergék hiányoztak. Az út lefelé lejtett, de nagyon óvatosan haladtunk, kislányom a hátamon, sőt a cipőm is inkább magyar középhegységi túrákra volt alkalmas, mint egy ilyenre, de derekasan helytálltunk. Az útvonalat nem akarom részletezni, itt találtam. A címe szerintem megtévesztő, kisebb gyerekeknek nem, talán kamaszoknak ajánlanám. Az útjelzések amúgy kiválóan mutatják az útirányt, egyedül a menetidő kiírásokkal lehet vitatkozni, bár elképzelhető, hogy a mellettünk elillanó tájfutók tempójára szabták. A lanovka kiindulópontjától 1 óra 35 percet írtak Hrebienok felé, mi több mint a háromszoros idő alatt értünk oda. Sajnos elfelejtettem a kezdetektől mérni a túra távolságát, de megbecsülve a nem mért szakaszt 9-10km-t gyalogolhattunk a nehéz terepen. Kilométerben talán nem tűnik soknak, különösen, ha a magyar domborzati viszonyokból indulunk ki. Itt a Tátrában viszont olyan óvatosan haladtunk, és erőnket is annyira kivette az állandó lefelé történő ereszkedés, hogy örültünk a Hrebienokba történő megérkezéshez. Útközben pedig volt sok élményünk: hegyi menedékházak, hatalmas nagy szakadékok, egy vízesés, valamint egy patakvölgy keresztezte utunkat. Hrebienokba érkezésünk után a nap második tömegközlekedési eszközével, a siklóval ereszkedtünk le Ótátrafüredre. Ótátrafüredet még az Osztrák-Magyar Monarchia idejében építette ki a magyar arisztokrácia pihenő övezetének. Legnagyobb épülete is az akkori időből származik: a híres-nevezetes Grand Hotel. Még mindig sok magyar szót hallani, hazánkhoz közelsége révén még mindig sok honfitársunk pihen a környéken. Még egy út volt hátra, a tátrai villamos vasúttal vissza kellett mennünk Tátralomnicra. A vonat körülbelül óránként jár, így volt időnk körülnézni a településen és begyűjteni a kötelező ajándékokat is. A napunkat egy kerékpárverseny is színesítette, a vonatból láttuk a kapaszkodó országúti bringásokat. A tátralomnici vasútállomástól még volt egy utolsó gyalogtúra a parkolóig, ezek után indultunk el szállásunkra, amely egy kis hegyi üdülő volt Stóla nevű településen. A csütörtöki volt a legfárasztóbb napunk, megkaptam a nap végén a legnagyobb hajcsár képzeletbeli címet, melyet eddig édesapámnak tulajdonítottunk.

Péntek – Csorba-tótól hazáig

Pénteken a közkedvelt Csorba-tavat látogattuk meg. Nagy köd és nulla fok körüli hőmérséklet köszöntött minket ismét a közkedvelt üdülőhelyen. A tengerszem körül sok menő szálloda kapott helyett, köztük több újépítésű. A tavat jó lett volna körülsétálni, de mivel már sok km volt a lábunkban, és még volt hátra egy hazaút, valamint Besztercebánya és Zólyom városa így tovább indultunk. Besztercebánya központjában tettünk egy sétát, de már érződött rajtunk, hogy az ötödik napon vagyunk. A főtéren maradtunk, ettünk és kávéztunk egyet, majd délnek vettük az irányt. Zólyomba a pénteki forgalom közepette érkeztünk meg, a várnál megálltunk, de a benne található képzőművészeti kiállítást nem néztük meg, a vár udvarába egészen be lehet sétálni, úgyhogy megtettük néhány fénykép kedvéért. A honvágytól égve ezek után Magyarország felé vettük az irányt és befejeztük a nagy felvidéki túrát.

Egy nyár végi hirtelen ötlet következtében célba vettük a Mátrát. Korábban Gyöngyösön már jártunk, de a Mátra kis települései és hegytetői eddig kimaradtak magyarországi túráinkból, ezért Mátraszentimréről kiindulva terveztük bejárni a környéket. Gyakorlatilag két nap állt rendelkezésünkre a legfőbb látnivalók felfedezésére, de úgy gondolom, hogy minden lényeges helyet bejártunk. A megszokottaknak megfelelően kezdődjön a beszámolóm a vázlatos programmal.

Első nap (péntek délután): Szállás elfoglalása, majd Ásványok Háza (Mátraszentimre) – Vörös-kő kilátó (Mátraszentistván) – Síközpont (Mátraszentistván)

Második nap (szombat): Galyatető – Kékestető – Sástó – Mátrafüred – Gyöngyös – Kozmáry-kilátó (Mátrafüred)

Harmadik nap (vasárnap): Állatpark (Mátraszentimre) – Kastélyszálló (Parádsasvár) – Kényszermunkatábor (Recsk) – Vár (Sirok)

Az útvonalat megpillantva ne legyenek kételyeink, többnyire autóval tudtunk ennyi helyet megjárni. Természetesen így is sokat gyalogoltunk, sőt még egy picit túráztunk is két helyen az erdőben. Egyszer majd szeretnénk visszatérni kifejezetten túrázás céljából is a Mátrába, reméljük ez az álmunk is megvalósul majd egyszer.

Első nap – Mátraszentimre és környéke

A fővárosból munka után indulva egy fél délután állt rendelkezésünkre Mátraszentimre környékén. A Mátraszentimre Panzióban szálltunk meg, amely tökéletes szálláshelynek bizonyult kis családunknak, vacsorázási és reggelizési lehetőséget is biztosítottak részünkre. Ez egy nem elhanyagolható szempont, ugyanis a környéken nincs sok étkezési lehetőség, sőt érdemes utánajárni a boltok elérhetőségének és nyitvatartási idejének is. Mátraszentimre, Mátraszentistván és Mátraszentlászló piciny települései az idegenforgalomból élnek, más lehetőség nincs a környéken. A népesség elöregedő félben van, az öregek hátrahagyott házain sok helyen az „Eladó” felirat látható. Nem túlzás azt állítani, hogy egy nagyobb pénzű ember akár az egész falut is megtudná venni magának, mint ahogy egy holland befektető a nógrádi Bedefalvával tette. A települések csendesek, nyugalmasok és ami egy fővárosi embernek külön érdekes: tiszta levegőjűek. Érezni lehetett megérkezésünk után, hogy több fokkal kevesebb a hőmérséklet, mint amikor elindultunk. Nem csoda, mert Magyarország legmagasabban fekvő településére érkeztünk. A szállás elfoglalása és a csomagok kipakolása után átballagtunk a szomszédba, ugyanis mellettünk volt az Ásványok Háza, ahol a mátrai mellett erdélyi ásványokat is megszemlélhettünk. Szakértelem hiányában is érdekesnek tartottuk az ásványok mikroszkópikus vizsgálatát az erre kialakított helyen. Mátraszentimréről Mátraszentlászlóra autóztunk, ahol közvetlenül a Mátraszentistván irányába vezető útról lehet pillanatok alatt feljutni a Vörös-kő kilátóhoz, ahol megszemléltünk a környéket. A korábban említett három magyar szent nevét viselő település egyébként egy templomon osztozik, amely a huszadik század első felében épült. A templom mégis a települések között található (a sícentrum szomszédságában), mert a falusiak nem tudták eldöntetni hova épüljön, így az akkori püspök a döntésképtelenséget megelégelve mindhárom falutól egyforma távolságra jelölte ki az építés helyét. A kilátó alatt, még az út mellett volt egy piciny játszótér is, ahol kislányunk is jól érezte magát a kitűnő időben. A mátraszentimrei sícentrumot is megnéztük, amely természetesen augusztus végén még nem üzemelt, azonban a hétvégén tartandó Mátra Maratonra készülődtek, a nemzetközi versenyre mountain bike-osokat vártak. Később a szállásunkon találkoztunk is két német sráccal, akik olimpiai kvalifikációra gyűjtötték a versenyen megszerezhető pontokat. A versenyt végül egy szlovák induló nyerte, aki úgy tűnik a tátrai hegyek után a mátrai hegyeket is bírta.

Második nap – négy kilátóban egy nap alatt

A második napunk sűrűn indult. A reggeli után a kocsiba szálltunk és a Galyatető irányába mentünk. Autóval csak lassan haladtunk, sajnos a főút kivételével az utak rossz állapotúak, sok az úthiba, egy terepjáróval biztos könnyebb lett volna a sok bukkanó elviselése. Galyatetőn nemrég került felújításra a kilátó, egy kétszáz forintos bedobásával lehet belépni, ezt érdemes észben tartani, különben a lent található turistacentrumban lehet pénzt váltani, szerencsére a centrum sincs messze. Közvetlenül a kilátó alatt parkoltunk és úgy túráztunk fel a kilátóba, a mászás során megtudtuk, hogy a kilátó egyes helyiségei magánszállásként is funkcionálnak hálózsákos turisták számára, miután feleségem kíváncsian bekukucskált egy félig nyitva hagyott ablakon keresztül. A kilátó után egy kis erdei túrázással érkeztünk vissza Galyatetőre, ahol szintén alaposan körülnéztünk. A szocialista verziójú „Gazdálkodj Okosan!” játékból ismert szálló mellett több vendégház és magánszálláshely várja az ide látogatókat, egyes magánüdülők gyönyörűen felújított állapotban voltak. Galyatető után a Kékestetőre mentünk. Jól emelkedett az út, egy előttünk haladó „papír-Suzuki” már a táv felénél a haláltusáját vívta, így attól tartva, hogy esetleg visszagurul ránk, jól megelőztük. Pár perccel a fizetős parkolóba érkezésünk után szerencsére a jó öreg Swift is felért a csúcsra. Sok kerékpáros és motoros is igyekezett felfelé, kerékpárral egyszer én is szívesen feltekernék a Kékesre, príma edzés lenne. A Kékestetőn található TV-toronyba jegy vásárlásával lehet feljutni, ahonnan a panoráma csodálatos: kicsit párás volt az idő, de tiszta viszonyok között állítólag a Tisza is látszik. A TV-toronyból látszik a régi TV-torony, amely eltörpül az új mellett. A toronyban érdemes még egy kávét inni, mert nagyon finom. A Kékestetőn megnéztük még a sípályákat és az elhunyt motorosok emlékhelyét is, valamint a kötelező piros-fehér-zöld kőnél lévő családi fotó sem maradhatott el. Ezek után elkezdtünk ereszkedni Gyöngyös felé a 24-es főúton. Egy motoros felvonulással is találkozunk. A főúton általában is sok motoros volt, közkedvelt útvonal lehet. Sajnos gyakran az út közepén jöttek szembe velünk, szóval lehet, hogy a sok balesetről ők is tehetnek, nemcsak az autósok… Sástónál egy kemping található, illetve mellette egy tó, valamint egy kilátó. A parkolási tarifáknál nem sokat variáltak az üzemeltetők, egy napra lehet csak jegyet venni, máshol meg nem lehet megállni, szóval nem kell a választási lehetőségek miatt megzavarodnunk. A hely szerintem mégis inkább a kilátójáról híres, egykor ugyanis olajfúró toronynak építették a románok Szeged környékére, fúrásra viszont alkalmatlannak bizonyult, így kilátó lett belőle Sástón. Alulról nem is nézett ki olyan magasnak, azonban a több mint 50 méter magas kilátóra érdemes felmenni. Szél esetén vigyázzunk, valamint a tériszonyosoknak nem ajánlott a felmenetel. A nézelődés után egy kis frissítő után néztünk a helyi ABC-ben, majd kocsiba ültünk és Mátrafüredre vettük az irányt. Itt a kisvasút végállomása mellett álltunk meg, és retúr jegyet váltottunk Gyöngyösig. A kisvasút rövid idő alatt Gyöngyösre ér, a jó időben egy nyitott kocsival is közlekedik, mi azonban a kislányt óvva inkább a fedett kocsiban foglaltunk helyet. Gyöngyösön a végállomása a Mátra Múzeum mellett van, innen 10 perc volt a belváros. A központban éppen bányásznapok voltak, zajlott az élet. Mi csupán egy órácskát maradtunk a városban, mivel már korábban jártunk itt, de akit érdekel, az mindenképpen nézze meg a Mátra Múzeumot, az egyházi kiállítást, valamint a kicsit távolabbi állatkertet is. Mátrafüredre visszaérkezve még volt annyi erőnk, hogy megmásszuk a szombati nap negyedik kilátóját is, a Kozmáry-kilátót, amely egy 20 perc sétányira található a vasútállomástól. A naplemente közeledtét egy fiatal srác élvezte a kilátóban ücsörögve egy könyv és egy üveg bor társaságában. Mozgalmas nap volt, jól elfáradtunk, nem is gondoltuk, hogy ennyi programpont belefér majd a napunkba.

Harmadik nap: a 24-es úton…

Vasárnapra a szállásunktól távolabb eső, kelet-mátrai nevezetességeket vettük célba, elindultunk a 24. számú főúton Eger irányába. A főútról megcsodáltuk a parádsasvári kastélyszállót, amely impozáns épület, turisták által viszont nem látogatható. A kastélyszálló előtt egy pihenő van, ahol több árus kínálja portékáit. Ezután Recsk következett, a helyhez a magyar történelem egyik legsötétebb történelmi mélypontja kötődik a Rákosi-féle kényszermunkatábor, amelyet kiemelt politikai okokból elítélteknek tartottak nyitva az 1950-es évek elején. A tábort az akkori vezetők annyira titokban akarták tartani, hogy sokáig el sem akarták ismerni, hogy létezik. Napjainkban történelmi emlékhely. A táborból az őrök barakkját, valamint a különlegesen büntetendő személyek barakkját rekonstruálták a látogatók előtt. Az őrök barakkjában történelmi visszatekintések olvashatók az ÁVH-ról, valamint az akkori éráról, a foglyok barakkjában pedig a börtönévekről, szökésekről, az őrök szadista büntetéseiről olvashatók visszaemlékezések. Faludy György író is a recski tábor rabja volt, tőle is olvashatók idézetek a kiállításon. A tábort teljesen eltüntették, miután a Nagy Imre-kormány rendelkezett a bezárásáról, így többnyire a régi barakkok kijelölt helyei láthatóak, amelyeket régi légifelvételek alapján rekonstruáltak. Utolsó állomásunk a siroki vár volt. A temető melletti parkolással a négyszáz méterrel feljebb található parkolási díjfizetés kikerülhető, de a fizető parkolótól is jó nagy séta a várba feljutás. A vár sajnos elég romos állapotú, inkább a kilátásért érdemes felmenni. Jobb állapotba is hozhatnák, mert régen valóban monumentális képet nyújthatott. Falaira egy-két helyen tilos felmászni, a sötét alagutak érdekesek a látogatók és a gyerekek számára.

Sirok után hazafelé vettük az irányt, fájó szívvel vettünk búcsút a mátrai tájnak, amely tisztaságával, nyugodtságával, aktív pihenési lehetőségeivel elnyerte tetszésünket. Tervezzük, hogy a Kéktúra teljesítése ürügyén előbb-utóbb újra felkeressük ezt a tájegységet.

Idén június 2-án rendezték meg a 2019. évi siófoki Tour de Pelso névre hallgató rendezvényt, melyről már tavaly is írtam egy beszámolót, de most sem tudom megállni, hogy ne emlékezzek meg egy blogbejegyzésben az eseményről.

Elöljáróban azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy a Balaton körbetekerése amúgy nagy buli. Mindegy milyen módon, hány nap vagy éppen hány óra alatt. Bringaúton vagy közúton – lényegtelen. A táv nem kevés, akik egy nap alatt teljesíteni tudják – azok előtt le a kalappal. A táj változatos, szemet gyönyörködtető. Sok ember fantáziáját megmozgatja a rengeteg települést átszelő útvonal, jó pár embert ismerek, akik a Balaton partján kedvelték meg a kerékpározást. Kiélhetik magukat a verseny és hobby kerékpárosok is az útvonalon, igaz a versenykerékpárosoknak a meglévő rossz állapotú Bringakörút nem ajánlott, illetve a hivatalos bicikliút sok „felesleges” kitérőt is tartalmaz. Jó lenne, ha a főúton is lehetne tekerni, de ezt nem szabad az átlagos napokon.

A Tour de Pelso rendezvény elsősorban a versenykerékpárosokat próbálja megszólítani, hiszen a főútvonalon lehet a nevezés birtokában tekerni, a lehető legegyenesebb útvonalon. A leghosszabb versenykiírás a 202 km-es távolságú Balaton Maraton. Lehetőség van amúgy részt venni rövidebb távokon is, de ezen kiírások nevét le sem írom, mert olyan kevés érdeklődőt vonzottak. Idén még rendeztek egy Balaton Maraton váltót is, csapatokban is lehetett indulni. Őszintén szólva nem ártana egy profil tisztítás, mert a résztvevők túlnyomó többsége a Balaton Maratonon vett részt, noha ez nem volt mindig így. A hobby kerékpárosokat az évek során több rendezvény is elszippantotta, mint például a Bringamánia vagy az Ultrabalaton. A verseny tehát a saját határaikat feszegető kerékpárosoknak szól, a cél a minél gyorsabb beérés és punktum. De ha ilyen szemszögből nézzük a Pelsot, akkor is több rendezési hiányossággal, bakival találkozunk.

A kapott rajtcsomag tartalma nevetséges, egy darab nápolyit tartalmazott egy zacskó gyógynövényes cukorka mellett, ez volt a pakk ehető tartalma. Egy újságot valamint egy reklámanyagot kaptunk még a „tárgyi ajándékok” mellé. A versenyhez továbbá egy rajtszám, valamint egy időmérő chip volt mellékelve. Elkövették azt a hibát a szervezők, hogy a versenyt vasárnapra tették, mert így a 18 óra utáni eredményhirdetésen és tombolán a hétfői munkanap miatt sokan nem tudtak maradni. A rajt elindítása után (8 órakor) lassú felvezetéssel Zamárdiig haladtunk, egészen komótosan. Számomra ez volt a legnagyobb élményt nyújtó pillanat. A kerékpáros-tömeg látványa igencsak megdobogtatta szívemet, szuper volt ebben a tömegben tekerni. Zamárdi után pedig lassan eloszlottak a versenyzők, az élboly elillant és a mögöttük tekerők először egy sávba, majd szépen libasorban követték egymást. A vasárnapi időpont talán az időjárásban kompenzált minket, a szombati erős szél után enyhe széllel találkoztunk, nem hátráltatott a haladásban. Én még a helyi zivatarokat is kikerültem, Siófokon napközben volt egy jókora zápor is. Idén már teljesen „felvérteztem” magamat a versenyre, erre jó alkalom volt az egy héttel korábban tartott horvátországi kerékpártúránk, amelyek után az itteni emelkedők egyáltalán nem tűntek vészesnek. Bicajt is váltottam, trekking helyett sikerült egy belépő szintű versenykerékpárt szereznem magamnak, mellyel érezhetően javult a haladási sebességem (a fizikai állóképességem erősödése mellett). Természetesen tisztában voltam azzal, hogy hol a helyem, elsősorban a 10 óra alatti beérkezést tűztem ki magamnak, melyet mint kiderült simán megugortam idén. A déli parton könnyű volt a haladás: 28-30 km/h tempót tartottam, az első pihenőig (Fonyód) meg sem álltam. A 7-es főút szerencsére nem forgalmas: ez a meglévő autópályának és az előszezonnak köszönhető. Az út minősége is jobb, mint az északi parton futó „rokon” 71-esé. A pihenőállomások idén is a hasonló szolgáltatásokat nyújtották: meleg ásványvíz, fél banán és megolvadt csokis nápolyi. Rendben, értem, hogy a nápolyis a szponzor de akkor legalább ne csokisat adtak volna… Egyébként nehezen értem, hogy a 9500 forintos nevezési díjba miért nem fért bele egy kis müzli, de a biztonság kedvéért hoztam magammal. (Régebben a rajtcsomagban magnéziumot is kaptunk, amely szintén nem elhanyagolandó adalék egy ilyen hosszú verseny során). Az északi parton jöttek a nehézségek, hiszen a terep dimbes-dombossá vált, Badacsonynál már túl voltunk a 100. kilométeren. Elsősorban mint hobbykerékpáros nagyon büszke voltam magamra, de tudtam, hogy ezután jön a neheze: a Badacsony – Balatonfüred szakasz az amely igazán nehéz a versenyben. Nekem itt van a holtpontom, a füredi benzinkút mintha soha nem akart volna eljönni, sőt kísértettek a tavalyi rossz emlékek Örvényesen (izomgörcs), de most szerencsésen elkerültem. Gond nélkül eljutottam Füredig, onnan pedig már csak 20 km volt a következő állomás Balatonalmádi, amely után pedig már szinte élménytekerés volt a maradék 40 km. Természetesen a pihenőállomásokon kívül többször megálltam ténylegesen csak néhány percre. Az utolsó szakasz a fizikai fáradtság mellett az útszakasz minősége miatt volt nehéz: a 7-es főút Siófokra vezető szakasza borzalmas állapotban van. Az út széle a nyomvályúk miatt annyira megemelkedett, hogy le kellett marni, amely tényleg alkalmatlan (verseny)kerékpáros közlekedésre. Választanom kellett, hogy defektet akarok-e kapni a 180-190. kilométer környékén vagy kockáztatom a sáv középső részén történő haladást. Az utóbbit választottam. A 71-es főút sofőrjeiről pedig nem is tennék említést, hihetetlenül arrogánsak és türelmetlenek voltak velünk, nem múlt el idén sem az esemény dudaszó nélkül. Idén is megállapítottam: főútjaink sem alkalmasak versenykerékpározásra. A közlekedési kultúra hiánya természetesen nem a szervezők sara, de néhány tájékoztatás az útvonalon vagy rendőri jelenlét megléte a mezőny hátsó részén is jó lett volna. Mindenesetre én örültem a célba érésnek, 8 óra 40 perces időt mért az Endomondo mikor beértem, a kerékpáros órám szerint 8 óra 10 percet tekertem, tehát mindössze 30 percet pihentem a 202 km alatt összesen, úgyhogy elégedetten nyugtáztam a napot.

A verseny lebonyolítása miatt viszont szomorú vagyok. A szurkolók a verseny alatt semmilyen tájékoztatást nem kaptak, hol tart az élmezőny, nem lehetett ugyanis kivetítőn követni az eseményeket. A cél sem volt egyértelműen azonosítható a „futottak még kategóriának”. A rendezvény honlapja pedig nem frissül, eredmények is máshova kerültek fel, amelyekben 20 perc (!) eltérés tapasztalható az általunk mérttől – ez elég nagy differencia. A tombolahúzást pedig előbb elkezdték a meghirdetett időpontnál, úgyhogy az elejéről lemaradtam. Kicsit bohózat volt, mikor nagyjából 5-ből 4 szám hiányzott a résztvevőkből, hazaindultak sokan a vasárnapi időpont miatt. A főnyeremény pedig – most kapaszkodjunk meg – egy mountain bike jellegű gyermekkerékpár volt. A célban adott tésztáról pedig ne is beszéljünk, kis adag bolognai sajt nélkül. A 9500 forintból néhány grammra sem tellett. A szponzor ostyáit pedig már csak pénzért lehetett megvásárolni a rendezvénysátor mellett. Nagyon gáz ez, nemcsak egy nyugati rendezvényhez képest, hanem a Tour de Pelso korábbi éveihez is. Az ember pedig azt gondolná, hogy fokozatosan fejlődünk, nem pedig visszafejlődünk.

Érdemes lenne pedig a szervezőknek kicsit szétnézni például az ausztriai Mörbisch-en rendezett Fertő-tó Radmarathonon. Szuper, naprakész honlap, a rajtcsomagban komoly rendezvényeket promózó anyagok, turisztikai kiadványok, kerékpáros élelmiszerek és étrendkiegészítők (száraztészta, magnézium, szőlőcukor, rizstej, izomlazító…stb.) voltak megtalálhatók. A rajt utáni eseményeket élő kivetítőn lehetett követni a rendezvénysátorban, az útvonalon rendes tájékoztatás, a rendezők több helyen irányították a mezőnyt, valamint értékes tombolanyeremények voltak (többek között wellness hétvége vagy egy drága prémium versenykerékpár). A szervezők azóta is emailekkel tájékoztatnak az aktuális osztrák kerékpáros eseményekről, valamint már lefixálták a jövő évi versenyidőpontot is. Ég és föld volt a különbség a kettő esemény között.

Tour de Pelso, Isten veled, jövőre máshol tekerek!

Hosszú fárasztó út, köves, sziklás part kristálytiszta vízzel, tengeri sünök, vízi strandpapucs és felemás időjárás – nagyon röviden összefoglalva ennyi emlékem maradt gyerekkoromból Horvátországról. A kétezres évek elején, 12 évesen jártam a horvát tengerparton utoljára – talán ez volt az a „hőskor”, amikor minden családnak mennie „kellett” üdülni szomszédainkhoz a megunt Balaton helyett. A mi családunk is megtette zarándokútját ide, szép volt, meg minden ehhez hasonló, de azóta nem éreztük szükségességét, hogy újra ellátogassunk a horvátokhoz. Érlelődött bennünk azonban a gondolat, hogy milyen jó lenne a tengerig eltekerni, sőt a tavalyi Bácska-túránk során egy rövid ideig a horvát oldalon is kerekeztünk, ekkor jött az ötlet, hogy a jövő évi, immár hagyománnyá váló nagy-kerékpártúránkat Horvátországon keresztül tegyük meg. Sőt, adta magát a gondolat, hogy a Balaton szerelmeseiként kezdjük a tekerést a magyar tenger csücskétől, így a túra a „Tengertől tengerig” mottót kapta.

Következzen a vázlatos útvonalunk (összesen 487 km tekerés):

Első nap: Balatonberény – Bak – Lenti – Rédics (határátkelés)  Hosszúfalu (Szlovénia) – Lendva – Muraszerdahely (Horvátország) – Csáktornya – Varasd 120 km

Második nap: Varasd – Novi Marof – Szentivánzelina – Sesvete – Zágráb 81 km

Harmadik nap: Zágráb – Károlyváros – Bosanci (szállás) – késő délutáni kitérő Szlovéniába, Vinicába 102 km

Negyedik nap: Bosanci – Severin na Kupi – Vrbovsko – Delnice – 501-es út Szádrév irányába – Kostrena (tengerpart) 102 km

Ötödik nap: Kostrena – Rijeka – Opatija – Rijeka – Szádrév – Kostrena 68 km

Hatodik nap: hazautazás autóval

Első nap: Balatonberénytől Varasdig

A nap egyik legnehezebb része volt a kelenföldi 4:12 órakor Balatonberénybe induló kanizsai személyvonatra felkelni és felülni. A második legnehezebb pedig a 3 óra 42 perces menetidő kivárása volt a vonaton. Sok kerékpárossal találkoztam a hajnali órákban, ugyanis sokan Siófokig mentek a Bringamánia rendezvényére egy jó kis tókerülésre. Én viszont elzötyögtem a tó fővárostól legtávolabb eső pontjáig, Balatonberényig. A vonatról leszállva 100 méterre volt a part, ahol egy segítőkész horgászt megkértem, hogy készítsen rólam egy fotót a tó előtt. Ekkor még csak reméltem, hogy a tengerpartnál is fog egy kép készülni rólam négy nap múlva. Balatonberényből továbbgurultam néhány kilométert, ahol csatlakoztam édesapámék baráti társaságához, akik Győrből érkeztek autóval. A 76-os, majd a 75-ös főúton mentünk a magyar határig. Eredetileg Letenye irányába szerettünk volna indulni, ám túránk időpontjában (2019. május) a főúti határátkelő hídépítés miatt le volt zárva, az autópályán pedig értelemszerűen nem mehettünk át, ezért Rédicsnél léptük át a határt (ezzel a túra előtt már tisztában voltunk, úgyhogy nem ért minket kellemetlen meglepetés). Előnye a módosított útvonalnak az volt, hogy egy kicsit szlovéniai területeken is tudtunk tekerni, sőt a magyarok által még mindig jelentős számban lakott Lendvát is érintettük. Hátránya, hogy a 75-ös főút elég dimbes-dombos tájakon vezet keresztül, de egy kis edzésnek jó volt a későbbi horvát emelkedőket tekintetbe véve. A túra magyar szakaszát elég gyorsan ledaráltuk, szerencsére nem volt nagy forgalom, látnivalókat tekintve egyedül Bak, valamint Lenti említésre méltó ezen a szakaszon. A szlovéniai magyarok központja Lendva egy kis ékszerdoboz a határmentén: Makovecz tervezte színház, Szent István-szobor és egy hangulatos vár és kiállítás várja az érdeklődőket. Nekünk külön szerencsénk volt, a várban ingyenesen volt látogatható az amúgy nagyon igényes kiállítás. A várban beszélt a személyzet magyarul és a magyar zászló is megfért a szlovén mellett. Szlovéniában körülbelül 20 kilométert tekertünk, majd átléptünk a határon, elértük Horvátországot, ahol az első település Muraszerdahely volt. Itt nem álltunk meg, csak a Murán átívelő hídon egy fotó erejéig. Egy kisebb pihenőt Csáktornyán tettünk, ahol megnéztük a felújítás alatt álló várat. Zrínyiek főhadiszállása volt a vár hajdanán, jelenlegi állapotát nézve valóban ráfér a tatarozás. Csáktornya után egy kisebb kitérővel (magyarán eltévedtünk) megérkeztünk Varasdra, ahol az első napi szállásunk volt. Varasdot ajánlották a horvát turisztikai szakemberek előzetes érdeklődésünk során, hogy semmiképpen se hagyjuk ki, mert szép barokk belvárossal rendelkezik. Hangulatos volt este sétálni utcáin, fotózkodni a vára előtt. A kis kitérővel együtt első napunk bizonyult a leghosszabbnak, ezért a hajnali kelés és 120 km megtétele után nagyon jól aludtam. Szállásunk az Apartman Nazorova volt, közvetlen a belváros szomszédságában. A tulajjal nem is találkoztunk, mivel ki volt fizetve a szállás a kulcsot a lábtörlő alatt hagyta, és amikor elmentünk mi is úgy tettünk. Mindezt sms útján kommunikáltuk le.

Második nap: Varasdtól Zágrábig

Erre a napra kevesebb távot szántunk, hogy a fővárosban legyen időnk nézelődni. Valóban nem volt sok az előre tervezett 80 km, de rögtön Varasd után egy hegyi kitérővel Varazdin Breg felé mentünk, ahol nagy szintkülönbség volt. Tanácsos lett volna egyből a 3-as főútnak menni, mert nem volt nagy forgalom rajta, s a főút nagyjából kevésbé emelkedős részeket követ. Alapvető tanács, hogy célszerű utunk során a térképen látható kisebb utakat kerülni, mert a domborzat könnyen megtréfálhatja az embert. A szezon előtt nem találkoztunk szerencsére nagy autóforgalommal, az utak jó minőségűek voltak, egyedül a kerékpárutak hiányoztak a városok bevezető szakaszai kivételével, de ebben sajnos mi magyarok sem állunk túl jól, úgyhogy mi már örültünk a horvát főutak „simaságának” is. Mindenesetre voltak szép emelkedők a hármas főúton is. Szentivánzelina központjába egy olyan meredek emelkedő vitt, hogy ki is kellett fújni magunkat a központban. A táj itt kezdett egyre „durvulni”, de elértük időben Zágrábot. Zágráb igazi nagyváros, nem volt könnyű bejutni a belvárosig, sok lámpa és autó állta utunkat. Szállásunk (Apartments Paromlin) nagyon jó helyen volt, a vasútállomástól és a központtól 150 méterre. A szállásadót kicsit megleptük korai érkezésünkkel, de időben kipakoltunk és gyalog indultunk a belváros felfedezésére. Sok turista, egy gasztrofesztivál, egy hangulatos sétálóutca és egy budai várhoz hasonló, kisebb léptékű fellegvár fogadott minket, a hegyoldalon szőlő is termett. A zágrábi püspöki templom is egy nagy látványosság, magyar vonatkozása is volt, Szent László királyunk alapította. Mellékoltárának alakjai pedig: Szent István, Szent Imre herceg és Szent László alakjai. A székesegyházban nyugszik még Zrínyi Péter is, aki a Wesselényi-féle császárellenes összeesküvés egyik alakja. Igazából annyit sétáltunk Zágráb belvárosában, hogy a lábam jobban megérezte a mászkálást, mint a tekerést. Egy pizzával zártuk a napot, de utólag megbántam, mert nehéz ételnek bizonyult és szomjas is lett tőle éjszaka az ember.

Harmadik nap: Zágrábtól Bosanci falujáig

Zágrábból elindultunk kora reggel, a város felén még át kellett küzdeni magunkat, de nagyon vártam, hogy túljussunk a néhol budapestit idéző forgalmon. Reggelizni egy Száva folyó melletti péknél tudtunk, a folyón átérve még át kellett jutni a sok felújításon, terelésen. A fővárost elhagyva ismét dombosabb tájakra érkeztünk. Károlyvárosig az út viszonylag eseménytelenül telt. Volt egy-két erdős szakasz, amelyen üdítő volt áttekerni, de alföldi jellegű terepen is mentünk. Az időjárás fordult rosszabbra, eső bosszantott minket, s felerősödött a szél is. Károlyvárosban ezért nem is tudtunk annyira szétnézni, de a városról amúgy sem volt annyira jó benyomásunk, mint mondjuk Varasdról. Az épületek kevésbé voltak karbantartva, kicsit csalódás volt nekünk ez a város. A főtere úgy néz ki, mint a győri Széchenyi tér 30 évvel ezelőtt – mondta egyik útitársunk, s ez valóban igaz, mintha Károlyvárosban megállt volna az élet. Egy buszpályaudvaron próbáltuk kivárni az eső végét, addig ebédeltünk gyorskaját egy helyi árusnál. Miután elhagytuk a várost, kicsit megijedtünk a forgalomtól, azonban az út kettévált és a Rijekába tartó 3-as főút már nem bizonyult forgalmasnak, el is döntöttük, hogy amíg lehetséges a főutat követjük az emelkedőket sejtető kitérők helyett. Az út amúgy nagyon a Verdák c. rajzfilm 66-os útjára emlékeztetett, látszódott rajta, hogy régen mekkora forgalom lehetett itt (bezárt vendéglátóhelyek, pihenők), azonban az autópálya megépítésével teljesen elnéptelenedett, s marginálissá vált az átmenő forgalom. Számunkra ez azonban korántsem volt baj, az autók helyett az emelkedőkre lehetett így koncentrálni. A megpakolt csomagokkal a bringákon ez nem is volt olyan könnyű feladat, azonban szerencsére nem volt utunk során olyan emelkedő, ahova ne tudtam volna feltekerni, erre büszke vagyok. A harmadik nap végére nem volt szállásunk foglalva, s mivel viszonylag kevésbé lakott helyen kerékpároztunk, a 98. kilométernél megálltunk egy út menti motelnél, ahol étterem is volt (a hely neve: Bosiljevo). Ez Bosanciban volt, a helységet falunak nevezni is túlzás. Innen azonban nem volt messze a szlovén határ, sőt, hogy meglegyen a 100 kilométeres napi adag, átmentünk a legközelebbi szlovén faluba. Ehhez a Kolpa folyót és a határállomást kellett kereszteznünk, de az átjutás könnyedén ment, személyi igazolványunk felmutatása után néhány száz métert tekerve kóstolhattuk már a szlovén Union és Lasko söröket. Felmentünk a Viniski gradba is, a várból jól lehet látni a folyó völgyét.

Negyedik nap: Bosanci falujától Kosternáig

Követtük ezen a napon is a 3-as számú főutat. Az út egyre csak emelkedett, szerpentinek mindenütt. Erre a szakaszra érdemes étellel is készülni, mert nem sok település van, ahol boltot is lehet találni. Sajnos az időjárás nem javult, fel kellett venni az esőkabátokat is délutánra. Delnicében találtunk még akkora civilizációt, hogy egy helyi Lidlben tudjunk némi táplálékot magunkhoz venni. Elhaladtunk az Omladisko tó mellett is, ekkorra már a köd is kezdte nehezíteni a dolgunkat. Kezdtünk „átfagyni”, s elkövettük azt a hibát is, hogy nem hoztunk otthonról jó magyar pálinkát az útra. A túra egyik pontján azt hittem sohasem ér véget az emelkedők sora, 900 méteres magasságban lehettünk, 12 fokot mért a hőmérő és körülbelül 10 méterig lehetett látni, mikor az 501-es útra fordultunk Szádrév (Bakar) irányába. Ez volt a fordulópont, ezek után körülbelül 20 km-ig csak gurultunk, fékezni is kellett elgémberedett kezeinkkel, hogy nehogy baleset történjen az esős, csúszós úton. A köd felszakadozott, a hőmérséklet emelkedett, sőt a nap is kisütött, mikor megpillantottuk a tengert. Ez egy csodás pillanata volt az egész utunknak. A tengerpart mentén még volt néhány emelkedő, de sikeresen elértük tengerparti kilátással rendelkező szállásunkat, Kostrenában az Apartman Doderovicot. Megázva jól esett a meleg zuhany, sőt szállásadónk kedves volt, autóval elvitt minket egy étterembe (Anic Kostrena) is, ahol tudtunk vacsorázni. Én egy tenger gyümölcsei tésztát ettem, ha már elértük a tengert. Vendéglátónk ajánlására hazafelé a tengerparti sétányon indultunk vissza, amely igazán hangulatos volt, sokan kutyát sétáltattak, futottak ezen a részen.

Ötödik nap: A horvát tengerparton: Rijeka, Opatija, Bakar

Utolsó napunkon a szállásunk változatlan maradt, innen kiindulva fedeztük fel a környéket. Rijeka (azaz magyarul Fiume) nem volt messze, 15 kilométerre feküdt tőlünk a kikötőváros ódon utcáival, hatalmas hajóival. Rijeka igazi nagyváros, házai monarchia korabeliek, ütött-kopott minden. Hangulatos kocsmái, valamint egy hatalmas kikötője van, a különleges tengerparti stadionjáról nem is beszélve. Más jellegű hely a szomszédságában található Opatija, mely igazi üdülőváros, az osztrák arisztokrácia egykori pihenőhelye, elegáns villák, angolpark, kiépített tengerparti sétány található itt. Az időjárás miatt nem tudtunk fürödni, fürdőruha helyett esőruhát hordtunk ezen a délelőtt. A helyi Tourinformban találtunk néhány hasznos térképet a környék áttekintésére. Túra és kerékpárútvonalakkal kapcsolatban is nagy segítségek a kapott anyagok, melyeket eltettem megőrzésre. Opatijában is cudar idő volt, a strandon volt még hely bőven, de így bárhová állhattam a fénykép kedvéért, amely a balatonberényi ellenpárjaként sikeresen elkészült rólam. Szállásunkra visszamenvén még elhatároztuk, hogy megnézzük Szádrévet (azaz Bakart) amely egy kis öbölben bújt meg a hatalmas hegyoldalak alján. Maga az út is meredek volt lefelé, melyet visszafelé is meg kellett másznunk. Szádrév azonban talán az általunk felfedezett tengerpart egyik leghangulatosabb helyének bizonyult. Kis halászfalu egy-két kiülős hellyel a tenger közvetlen szomszédságában, itt volt egy „halpecsenyés” is, a nyers halakra mutatva kisütötték nekünk,  amit kívántunk és egy kancsó adriai fehérbor társaságában elfogyasztottuk. Az idő is kisütött és szépen láttuk a minket körbevevő hegyeket. Az egyik hegygerincen futott az autópálya, nem kis teljesítmény lehetett megépíteni. Az ember még több időt is eltöltött volna a környéken, nem messze volt Krk szigete is, ahová egy hídon át lehetett volna eljutni. Érdemes lett volna még megnézni Crikvenicát is, de ezekre a helyekre most nem volt időnk – de így is jól teljesítettünk, mert 5 nap és ilyen idő, valamint terepviszonyok között 487 km-t „daráltunk le”.

Ha nyaralásra nem is, de kerékpáros felfedezésre érdemesnek találtam a horvát tengert. Természetesen nyaralóknak, pihenni vágyóknak inkább a homokos strandokat ajánlanám (pl. egyes strandok Krk szigetén). Elbűvölt azonban az Adria közvetlen környezete, a tiszta vize, a különleges tengeri halai, valamint a part menti emelkedők. Magyar ember számára mindig különleges egy ilyen túra, s mindig fog újdonságokat tartogatni. Ajánlott a kerékpártúrát főszezonon kívül megtenni, mert nyáron nagy lehet a partvidéken a forgalom, ez nem Ausztria: külön kerékpárutak itt nincsenek, ez azonban senkit ne tartson vissza: az autósok türelmesek, a helyiek segítőkészek, nem találkoztunk a hosszú út alatt rossz benyomással.

Kedves Olvasóm!

Nagy örömömre szolgál idén is megosztani egy nagyobb utazásunkat Veled. Idén Szlovéniát vettük útba elsőként, mert erről az országról már több ismerőstől érkezett pozitív vélemény, ezért kíváncsian és izgatottan vártuk szlovéniai kalandjainkat, errefelé még nem jártunk. Rengeteg útibeszámoló áll már rendelkezésre az interneten erről a csodálatos kis országról, én is több blogbejegyzés tartalmát felhasználtam pontos útitervünk megtervezésére, de kifejezetten ajánlom az alábbi blogot, az író már több túrát is tett Szlovéniában.

Blogbejegyzésemben nem szeretném a már leírtakat ismételni, próbálom a saját benyomásaimat megosztani az olvasóval. Az utazásra 5 nap, 4 éjszakát szántunk, amely próbára tett az útvonal megtervezésével kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy ennyi időbe egész Szlovénia felfedezése nem fér bele. Fontossági sorrendben talán az alábbi látnivalókat érdemes beiktatni utunkba, persze mindenki állítsa fel magának a kívánt sorrendet:

1. Triglav Nemzeti Park (a népszerű Bled és Bohinj környéke, raftingosoknak Bovec és környéke)
2. Ljubljana - az ország kicsi, de nyugodt, csendes és hangulatos fővárosa
3. Szlovén tengerpart (kb 40 km tartozik az országhoz, de gyönyörű városokkal mint Portoroz és Koper)
4. Cseppkőbarlangok (pl. Postojna a híres vasúttal)
5. Egyéb városok (Celje, Skofja Loka, Maribor, Lendva), valamint rengeteg vár és kastély, borvidékek

A hosszabb bevezető után következzen a mi részletes útvonalunk:

1. nap: Magyarország - Rédics (határátkelés Szlovéniába) - Celje (vár és óváros) - Jesenice (szállás - Bledtől kb. 15 km-re)

2. nap: Bohinj és környéke: Ribcev Laz, Vogel felvonó és síközpont, Ukanc, Savica vízesés - szállás: ugyanott, Jesenice városában

3. nap: Bled: vár és város, Vintgar szurdok (ez az egyetlen programpontot az időjárás miatt kihagytuk), szállás ugyanott Jesenice városában

4. nap: búcsú Jesenicétől - Skofja Loka (vár és óváros) - Ljubljana (szállás elfoglalása, majd séta az óvárosban

5. nap: szállás elhagyása, Ljubljana várának megtekintése, indulás Magyarországra

Első nap - Odaút Celje érintésével

Korán, a baba életritmusának megfelelően indultunk el Magyarországról. Kicsit aggódtunk a hosszú, több mint 400 km-es út miatt, de nem volt gond. Szlovéniában az utakkal nincs probléma, inkább autóutakkal találkozunk, ahol a 110 km/h-s sebességhatár az előírás, valamint figyelni kell arra, hogy a matricát még a határ előtt vásároljuk meg és ragasszuk fel a szélvédőnkre, amely legrövidebb verzióban 7 napig érvényes. A vezetési kultúra is már megnyugtató: kicsi a forgalom, szűkebbek a közutak, de a sofőrök nyugodtak, nem találkozni “horror” előzésekkel. Mindenki türelmes a szerpentineken is. A közutak állapota amellet, hogy jobb a magyarnál (ezt mondjuk Európa legtöbb országánál is leírhatnám…) elfogadható, vannak foltozások több helyen, de kevesebb bukkanó jár velük, mint amihez szoktunk. A szorosok miatt lehet talán hogy nem szélesek, igaz szerencsére teherautó forgalommal nem találkozni. Természetesen GPS navigáció segítségével tájékozódtunk, de tetszett, hogy nagyon jól kitábláznak mindent, sűrűn lehet találkozni táblákkal, hogy még hány kilóméterre vagyunk az adott településtől és a turisztikai látnivalókhoz is jól vezetik az embert. Ahogy elhagytuk a határt és közeledtünk az ország belsejébe, egyre inkább látni lehetett, hogy itt tényleg mekkora hegyek vannak. Viaduktok és alagutak követték egymást, a leghosszabb emlékeim szerint egy 2800 méter hosszú volt. Az alagutaknál szigorú, 100 km/h-s sebességkorlátozás van érvényben, ezt érdemes eszünkbe vésni. Ljubljana körül teljes körgyűrű van (khmmm, Budapest…), így nem okoz gondot az amúgy kb. 300 000 fős főváros kikerülése az út során. Utunk alatt az első nagyobb pihenőt Celje váránál tartottuk, itt egészen a várig fel lehet menni autóval, de javaslom, hogy néhány száz méterrel a várkapu alatt parkoljunk, mert ott nagyobb valószínűséggel találunk helyet magunknak. A vár egy igazi csoda, kiterjedése is hatalmas, valamint a kilátás is pazar.

Több kiállítás várja a látogatókat, lehet Guttenberg nyomdokain nyomtatni is magunknak egy emléket ittjártunkról, de kínzókamrát is berendeztek az érdeklődők számára. Szimpatikus továbbá, hogy a belépőből 1 Euró levásárolható a “Kavarna”-ban, azaz a kávézóban, úgyhogy engemet, mint kávéimádót teljesen megvett ez az intézkedés. Sok időt el lehet itt tölteni, gyönyörködni a tájban, beöltözni középkori ruhába és enni egy bográcsételt a várudvarban. A panorámát kémlelve láttuk, hogy Celjének van egy szép óvárosi magja is, úgyhogy mivel volt még időnk megérkezni szállásunkhoz, ezért úgy döntöttünk, hogy “leereszkedünk” a centrumba. A vasútállomás mellett érdemes parkolni, ahol egy hatalmas parkoló áll rendelkezésre. Az óváros közvetlenül mellette van. Nem bántuk meg, hogy megnéztük, mert nagyon magával ragadó, ajánlom a sétát a Savinja folyó mentén kezdeni és úgy haladni beljebb. Itt hatalmas zöldterületeket, néhány kiülős helyet találunk, kicsit hasonlított a dél-tiroli Bolzanóhoz, ahova engemet sok emlék fűz. A településkép (és sok helyen máshol Szlovéniában) közel áll az ausztriaihoz. A szlovénok hozzáállása is inkább precíznek mondható, a műemlékeket karban tartják, vagy újjáépítik ha kell. Nem szeretnék túlozni, de utunk során eldobált szemetet sem láttam, pedig voltunk olyan tömegturista helyeken, mint Bled. A parkolóba irányába visszasétálva még átmentünk a folyó túloldalára és felmászunk egy fedett lépcsősoron keresztül egy kapucínus templomba is. A folyó túloldalán található a városi műlyégpálya is egy parkkal.

Celjét elhagyva autóúton végig szállásunkra szerencsésen megérkeztünk. Egy ismerős ajánlására Jesenicén, az Ervin Apartmanban szálltunk meg, amely ugyan egy kicsit távolabb volt Bledtől (15 km), de csodálatos hegyre néző kilátással rendelkezett. Egy komplett lakosztályunk volt, 3 felnőttnek és egy babának két hálószoba, egy fürdőhelység, egy konyha és nappali állt rendelkezésre elfogadható áron. Az apartmanrészből ki lehetett menni közvetlenül a kertbe is ahol grillezni, kiülni vagy a gyerekeknek hintázni lehetett. A konyha jól felszerelt, jó választás azoknak is, akik visznek magukkal főznivalót is. Egyedül a mikró hiányzott, illetve azt furcsálltam, hogy előre ki kellett már az érkezésnél fizetni a szállásdíjat. A családosoknak jó hír, hogy sok apartman-jellegű szálláshellyel lehet Szlovéniában találkozni. Jesenice város egyébként inkább vaskohászatáról híres, van egy pici belvárosa is, de vannak olyanok, akik inkább hokicsapatáról ismerik.

Második nap - Bohinj

Reggelit hoztunk magunkkal, de kérhettünk is volna szállásadónktól is. Reggeli és elkészülés után elindultunk autóval Bohinj irányába. Az út áthaladt Bleden keresztül is, ahova másnap készültünk. Először megálltunk Ribcev Laz településén, ahol sok hangulatos szálláshely mellett egy régi híd, valamint egy kis templom állt. Itt már érződött a frekventáltság átka, parkolódíjat kellett fizetni a pár száz fős településen, sőt a piciny templom megtekintése és a toronyba felmászás is külön-külön fizetős volt. Ettől függetlenül érdemes itt időzni, rengeteg fénykép készült rólunk a tó partján is. Akik a környéken szállnak meg, azoknak rengeteg lehetőségük van túrázni, vagy éppen mountain bike-ot bérelni és csapatni egy keményebb hegymenetet a környéken. Néhány versenykerékpáros is “kínozta magát” a változatos szintemelkedésű főútvonalon, az autósok türelmesen vártak a megfelelő oldaltávolsággal előzésre, nem zavartak senkit. Bled felől tehát ez volt a Bohinj-tó eleje.

Ezután tovább mentünk Ukanc irányába, de még előtte le kell fordulni a Vogel-felvonó felé. Egy lanovka visz fel a kb. 1500 méter magasan található Vogel síközpontba. A díja 20 Euró és kb. 5 perc alatt fel is visz a magasba, azonban a kilátás elképesztő: gyönyörű minden, sőt május elején még hóval is találkoztunk. Érdemes előtte tehát jól felöltözni, vagy meleg ruhát vinni magunkkal, hogy nehogy megfázzunk. A “melegedőben” színvonalas étterem és kávézó is várja a megfáradt síelőket vagy látogatókat, igaz ez már inkább nyugati árakon… A Vogel-csúcs is látszott a távolban, de a több mint 2000 méteres magasságot most sajnálatos módon kihagytuk. :-)

A felvonóról leereszkedve tovább mentünk a Savica vízesés felé, a táblák ezt a helyet is már előre jelezték a turisták számára (ezek a táblák barna hátterűek, míg a közúti jellegűek sárga színűek). Itt is van egy fizetős parkoló, de mi a “magyar szakaszt” választottuk, a bejárat előtti néhány száz métert ahol elfért még néhány autó. A vízeséshez vezető közút néhány helyen azonban annyira keskeny, hogy két személyautó sem fér el egymás mellett, továbbá gyalogosokra is lehet számítani, sőt buszok is szállítják az embereket erre, itt nagyon figyelni kell a sofőröknek. A parkoló mellett vendéglátó helyek, szuvenírt áruló bódék vannak, valamint a vízeséshez vezető turistaút bejárata, amely érdekes módon fizetős. A séta felfelé kemény, 600 lépcső vezet a vízesésig, ahol nagy a forgalom, de mindenkinek jut néhány perc fényképezkedésre a vízesés előtt. Sok magyar látogatóval is találkoztunk.

Időnk még engedte, hogy a parkolótól még lesétáljunk egy hegyi úton Ukancba, azonban ez egy hosszabb lélegzetvételű túra volt, főleg, hogy vissza is kellett mennünk a fenti autóig. Összesen kb. 10 km útra számítsunk, ha ezt a kitérőt meg akarjuk tenni. Kevésbé jó kondiban lévőknek ajánlom az autóval történő érkezést Ukancba, ahol egyébként nincs sok látnivaló. Üdülők találhatók szellősen egymás mellett, valamint egy vízparti kemping. “Rövid” kitérőnk mindenestre arra tökéletes volt, hogy estére kellemesen elfáradjunk és jó étvággyal költsük el vacsoránkat a jesenicei Das ist Walter-ben, ahol finom balkáni specialitásokat kóstolhattunk meg. Az inkább kocsma jellegű helyen a pultos hölgy beszélt angolul és még angol nyelvű menüjük is volt, de ez a hozzáállás egész útunk során igaz volt. Megdöbbentem, hogy az “egyszerű közemberekkel” is meg tudja magát értetni az ember angolul. A szlovén emberekről pedig az a benyomásom, hogy nagyon kedvesek és segítőkészek.

Harmadik nap - Bled

Harmadik napunkon egy közelebbi, kevésbé sofőrködős napot terveztünk a Bledi tó környékére. Sajnos azonban az idő megromlott és a napsütést felváltották a felhők annyira, hogy amire Bledbe értünk jól ráeredt az eső. A pici miatt nagyon nem akartunk esőben mászkálni, ezért felmentünk a várba kezdésként, hiszen itt voltak “beltéri” részek, amelyeket megnézhettünk. Az eső egyébként hol elállt, hol intenzíven ráeredt. Ettől függetlenül jó kilátás tárult  a tóra, amelyről nyugodtan állíthatjuk, hogy Szlovénia első számú turisztikai célpontja. Megjelentek a japán turisták is ennek bizonyításaként. Lívia babánk pedig nagy sikernek örvendett közöttük nagy kék szemeivel. A vár mint önmaga egy kicsit csalódás volt: a kiállítások nem nyújtottak sokat, de természetesen voltak érdekes részei mint például a várkápolna vagy a boros pince. A vár előtt itt is van parkolás, fizetős, egy parkolóőr behajtotta a túra végén a díjat tőlünk.

Az idő azonban nem változott, esett, ezért bementünk egy supermarketbe még vásárolni, hogy teljen az idő. Az eső azonban makacsul esett továbbra is, ezért úgy döntöttünk, hogy visszakocsikázunk a szállásunkra és jó idő esetén még délután kilátogatunk Bledbe. A pici is tudott így egy kicsit aludni, mi is pihentünk. Délután mire azonban visszaértünk újra ráeredt, de szerencsére nem olyan intenzitással. Némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy egy órára veszünk parkolójegyet és körülnézünk. A rossz idő ellenére így is sokan voltak, hiszen fix turistacsoportokat nem hátráltatta az időjárás. A tó környéke tetszett, Bled mint fürdőváros kicsit balatonfüredi hangulatot áraszt, szórakozóhelyek, éttermek, kávézók, sétahajók mindenütt. Aki szeretne, az át is hajókázhat a szigetecskén található templomba, amely Bled jelképe. Mi a parton sétáltunk el egy másik templomig, ahova benéztünk. Jó lett volna még körbesétálni a tavat, amely kb. 6 km-es túra, de ez most kimaradt, akárcsak a délutánra tervezett Vintgar-szurdok. Sebaj, legközelebbre is marad látnivaló!

Negyedik nap - Ljubljana Skofja Loka érintésével

Elbúcsúztunk szállásunktól, érzésem szerint még több napot is igényelt volna a környék, de egyelőre ennyi idő jutott a Triglavi Nemzeti Park és környékére. Ljublana felé vettük az irányt, de útközben érintettük Skofja Lokát is. Itt érdemes a várral kezdeni, ami önmagában nem nagy, sőt talán a kilátás sem olyan mint az előző kettőben (azért innen is jó rálátni a környékre az ablakokon kinézve) de érdekes kiállítás található a falai között. Egy magyar nyelvű leírást kaphattunk, hogy melyik teremben milyen tematikájú kiállítás látható. Az anyaga változatos, van helytörténet, régi mesterség, életmód, kultúra, művészet és sport része is.

A vár alatt terül el az ódon utcácskákkal rendelkező óváros, itt is érdemes körülnézni és meginni egy jó kávét. A kávézóban egy kedves pincérnő segített a babaételt is megmelegíteni, figyelmességét ezért írásomban megörökítem. Skofja Lokától már nincs messze Ljubljana (kb. 40 perc), ahol a szállásunkat vettük először célba. A Vila Klara nevű szállásunk is apartman volt, kis erkéllyel, igény esetén légkondícionálóval és konyha résszel. Egy éjszakára tökéletes volt, a szállásadónk a névjegykártyája átadásával jelezte, hogy legközelebb közvetlenül nála, ne pedig a szállásközvetítő oldalon keresztül foglaljunk. A kipakolás után azonban folytattuk a napot, körülbelül 20 percre volt a belváros, amely egy magával ragadó csoda: a Ljubljana folyócska mentén elterülő belváros kávéházakkal, sörözőkkel, éttermekkel, boltokkal teli kisváros hangulatát idézi. A kívülálló nem mondaná meg, hogy egy fővárosban vagyunk. A közúti forgalom amúgy is csekély volt, de az embertömeg sem volt zavaró. Az óváros fölött magaslott itt is a vár, amelyet másnapra terveztünk be. Az ember szívesen leült volna egy újság, könyv társaságában egy gőzölgő kávé mellett és élvezhette volna a város hangulatát, mi azonban mentünk előre amíg az időnk engedte. Úgy gondolom, hogy sikerült körülnézni annak ellenére, hogy az esővel ezen a nap is többször megküzdöttünk. Egy süteményt is ettünk, valamint megnéztük a Szent Miklós katedrálist. Érdekes volt megfigyelni, hogy mindenütt szelektíven gyűjtik a szemetet, illetve a közbringa rendszerükbe is sikerült egy használhatóbb biciklit kitalálni, mint a budapesti Bubi. Megfáradtan, sokat gyalogolva, de élményekkel zártuk ezt a napot is.

Ötödik nap - Ljubljana vára és a búcsú

Az előző nap annyi élményekkel járt a fővárosban, hogy nem is lett volna időnk a vár megtekintésére, Skofja Loka mellőzésével talán megnézhettük volna a belváros felett magasodó várat is, de utólag átgondolva nem baj, hogy az utolsó napra maradt ez a programpont. A vár alatti hegy gyomrában van egy hatalmas parkoló (2000 férőhelyes), de egészen a vár bejáratáig fel lehet autózni, illetve a fizetős parkoló alatt ingyenesen is meg lehet állni. Ha az időnk és az időjárás engedi, javaslom a gyalogos, belvárosból történő megközelítést. Parkok, sétányok, zöldövezeten keresztül lehet feljutni a túrázó kedvűeknek. A várról elmondható, hogy viszonylag modern, a szlovének becsülettel felújították, vannak benne a középkoritól elütő elemek, de engemet nem zavart. Különböző kiállítások fogadtak minket, Szlovénia történelméről, Szlovénia várairól és kastélyairól, de bábkiállítás is volt a látogatóknak. A várkiállítás apró makettekkel vonultatja fel a Dunántúl méretű ország várait és kastélyait, mit ne mondjak, rengeteg látható belőlük! A kötelező étterem és kávézó mellett volt egy érdekes ajándékbolt, a vár híres patkányáról, Friderikről nevezték el és minden ajándéktárgyon patkány logó volt a bögrén keresztül a babaruháig. Én annyira nem éreztem át ennek a patkány-mizériának a lényegét, úgyhogy rágcsáló logós ajándék nélkül hagytam ott a boltot. Bocsi, Friderik.

Körülbelül 11 órára végeztünk is a várral, majd Magyarország felé vettük az irányt. Útközben akinek belefér, annak javaslom útba ejteni az ország második legnagyobb városát Maribort is!

Ajánlom Szlovéniát azoknak akik a belföldet egy időre szívesen mellőznék, de nem szeretnének feltétenül messzire menni autóval és a nyugat-európai árszínvonalból is elegük van. Ljublana ráadásul repülőjárattal is elérhető. Jó választás a hegyek szerelmeseinek, a szabadidősportok kedvelőinek, a kultúra iránt érdeklődöknek. Egyedül a sík tájakért rajongók és a szerpentin-érzékenyek kerüljék el Szlovéniát! Engemet mindenképpen meggyőzött a fentiekben felsoroltak mellett a rend és a szlovén emberek kedvessége is, bízom benne, hogy még visszatérünk ide.

Kedves Olvasóm! Az égieknek hála idén is tudtunk egy már-már hagyományossá vált kerékpártúrát tenni augusztus végén. Tavaly a Tisza magyarországi szakaszát jártuk be öt nap alatt Tiszabecstől Szolnokig (beszámoló itt olvasható), így idén adta magát, hogy a túrát tovább folytassuk a Tisza mentén a Duna-Tisza torkolatáig, Titelig.  Titeltől pedig a Duna mentén haladva érkeztünk meg Bajáig. A túra megtervezéséhez nagyon kevés leírás állt rendelkezésünkre, mert nem egy kitáblázott, kerékpárutakkal tarkított útvonalról beszélünk. Útitársam édesapám volt. A Tisza szakaszán nagy hasznát vettük dr. Tóth Imre által összeállított “Két keréken Szegedtől Titelig” c. könyvének, amelyben részletes ismertető található a Tisza mentén található településekről. A részletes beszámoló megkezdése előtt szerepeljen vázlatosan az útvonalunk:

1. nap: Szolnok - Tiszakécske - Csongrád - Ópusztaszer - Szeged (táv: 143 km)

2. nap: Szeged - Tiszasziget - Határátlépés Szerbiába - Magyarkanizsa - Törökkanizsa - Csóka - Zenta - Pádé - Ada (táv: 97 km)

3. nap: Ada - Óbecse - Nagybecskerek - Écska - Titel (táv: 125 km)

4. nap: Titel - Tiszakálmánfalva - Pétervárad - Újvidék - Futak - Bácskapalánka (táv: 90 km)

5. nap: Bácskapalánka - Határátlépés Horvátországba - Ilak - Valkóvár - Határátlépés Szerbiába - Szilágyi - Apatin - Zombor (táv: 128 km)

6. nap: Zombor - Bezdán - Határátlépés Magyarországra - Hercegszántó - Dávod - Baja (táv: 65 km)

Első nap: Szolnoktól Szegedig (143 km)

Az első napra esett a leghosszabb tekerésünk, nem a legszerencsésebb volt kezdésnek ekkora táv megtétele, azonban Szegeden kívántunk megszállni és halászlét enni vacsorára, így vállaltuk ezt az extrém távolságot. Célszerű azonban Ópusztaszert választani szállásnak, aki nem akarja magát extrém fizikai megterhelésnek kitenni. Helyzetünket ráadásul az is nehezítette, hogy nagyon meleg volt, a naptej és a sisak sem nyújtott teljes védelmet a nap ellen, ráadásul az aszfalt is csak úgy ontotta a forróságot. Mindenesetre tempósan haladtunk, Szolnokon tavaly elfelejtettük a Tisza partot megnézni, ezért idén ott indítottunk, a vasútállomásról oda tekertünk egyből, ahol egy sétányon keresztül ki lehet tekerni Tószeg irányába.

Mi a Gáz utcánál tértünk le a partról és kerestük meg a Tószegig tartó kerékpárutat, utána a kis forgalmú közúton Tiszakécske felé tekertünk. Itt tempósan haladtunk, gyakran 27-28 km/órával is hasítottunk a nehéz csomagjainkkal a sík vidéken. Tiszakécskén is csak a központban álltunk meg egy picit, rendezett város benyomását keltette számunkra az egykoron NB1-es focicsapattal is büszkélkedő alföldi település. Tiszakécske után Tiszaalpáron tartottunk egy pihenőt, itt már a tűző nap éreztette hatását, a falu templománál, amely egy kisebb dombon van. Hűsítő árnyékot adó fák és egy kút várt minket, jól esett felfrissülni. A templomtól nem messze van egy Árpád-kori falurekonstrukció, melyet szintén érdemes megnézni.

Tiszaalpár után Csongrád takaros kis városkája esett útba, belvárosa után a halászfalu irányába tekertünk, majd kiértünk a strandra is, mely homokos partjával csábított a fürdésre, én térdig belementem az amúgy sekély vízbe. A napernyők és a homok már-már megtéveszthetik az embert, bizonyos szögből olyan fotókat lehetne készíteni, mintha tengerparton lennénk! Szívesen eltöltöttem volna itt hosszabb időt is pihenés, kikapcsolódás céljából. A város előtt Bokrostól kerékpárút tette biztonságossá a haladást és a városból kivezető út is kerékpárúton vezetett.

Csongrád után Ópusztaszerre mentünk, ahol a Történelmi Emlékpark bejáratáig jutottunk és fényképezkedtünk, ezek után Sándorfalván át tekertünk be Szegedre, ahol a Romzsa Tódor Görögkatolikus Kollégiumban szálltunk meg, itt barátságos fogadtatás várt minket, sőt reggelit is kérhettünk. A kerékpároknak az udvaron biztonságos helye volt. Este Szeged legpatinásabb halászcsárdájában (Sótartó Halászcsárda) ettünk, ahol egy adag szegedi vegyes halászlevet fogyasztottunk el ketten, mert olyan hatalmas porciót kaptunk. A nap kiszívta az embert, forróságot éreztünk még lefekvés előtt is a bőrünkön, reménykedtünk abban, hogy holnapra nem lesz komolyabb bajunk és nem kell visszafordulnunk.

Második nap: Szegedtől Adáig (97 km)

Túránk folytatódott a déli irányba, Szegeden átkeltünk a Tiszán és a Hősök teréig tekertünk, lényegében a 43-as főutat követve, de kerékpárút van az út mentén, a Hősök terénél Tiszasziget felé kellett letérni. Tiszaszigetnél tábla jelzi a kerékpárosoknak, hol kell elfordulni Magyarország legmélyebb pontját jelző emléktáblához. Ha már erre járunk, tegyük meg ezt a rövid kitérőt, érdemes!

Tiszasziget és Gyála között átléptünk Szerbiába, a történelmi Bánátba. A határ itt még tényleg határ, magyar és szerb ellenőrzéssel, a határőrök mellett a vámosok is dolgoznak. Kerékpárral meg lehet előzni az autósort és előre menni, mert gyakran feltorlódik az ellenőrzések miatt a forgalom. Szerbia első települése Ókeresztúr volt, majd Törökkanizsa következett. Az első benyomásaink pozitívak voltak Szerbiáról, én még nem jártam ebben az országban, ezért voltak némi kezdeti fenntartásaim.. Az utak szélesebbek, jobb minőségűek voltak a magyarországiaknál (melyben meglátásom szerint az utolsók között lehetünk Európában…), egyedül a fák hiányoztak az utak széléről, helyettük jobbról és balról különböző mezőgazdasági növényeket láthattunk: kukoricát, dohányt...stb. Törökkanizsáról tettünk egy kitérőt a bácskai Magyarkanizsa felé, ahol mind a mai napig sok honfitársunk lakik. Érdemes megtekinteni a Gyógyfürdő melletti Népkertet, valamint a belvárost. A belvárosban lehet forintot váltani szerb dinárra, annak akinek szükséges. Eurót szinte minden nagyobb településen lehet váltani, sok pénzváltót láttunk utunk során, akár kisebb falvakban is.

Magyarkanizsa után Csókán álltunk meg, ahol a központban frissítettük fel magunkat, majd tekertünk át a Tisza-hídján a bácskai Zentára. Zenta a legnagyobb délvidéki település, amelyben a magyarok abszolút többségben vannak. Zentán szép Tisza-parti sétány található, a sétány mentén tekinthető meg a zentai csata emlékműve is, amely a török kiűzésének utolsó nagy csatája volt a 17. század végén.

Utána visszatértünk a bánáti oldalra, Tiszaszentmiklós és Pádé érintése után ismét átkeltünk a Tiszán és megérkeztünk második napi szálláshelyünkre Adára, amely már bácskai kisváros. Itt a sportpálya melletti panzióban szálltunk meg, nagyon jó helyünk volt, mellettünk közvetlenül egy étterem is volt, ahol a vacsorát megettük. Közvetlen közelünkben egy termálfürdő, állatkert és folyami szabadstrand volt. Kellemes, fás, árnyékos helyünk volt, de a városba is besétáltunk, ahol sokan ültek a szórakozóhelyek teraszain a nyárvégi estén. Nyelvi problémáink itt sem adódtak, Adát is többségében magyarok lakják mind a mai napig.

Harmadik nap: Adától Titelig (125 km)

Bácskában maradtunk, Moholon megálltunk, hogy megnézzünk egy szép katolikus templomot, amely éppen nyitva volt. Magyar zászló hirdette a hívők nemzetiségét az oltár mellett. Itt található a Délvidék legnagyobb köztéren álló Szent István szobra is.

A következő nagyobb város Óbecse volt, ahol egy szépen felújított főtéren fotózkodtunk. A főtérre nézett a szerbek temploma is, ahova szintén benéztünk volna, de úgy tűnik alkalmaztak egy hölgyet, aki a templom előtt strázsált és csak az volt a dolga, hogy még a templom közelébe se engedje a látogatókat. Kerékpáros öltözetünk lehet nem felelt meg az ortodox “dress code” szabályainak, ezért még a kapun sem nézhettünk be.

Ismét kezdett felkúszni a hőmérő higanyszála, 11 óra táján kereszteztük a Tiszát és a rajta álló erőművet, ahol úgy tűnik valamilyen hadititok lehetett elrejtve, mert kijött az erőműből egy szerb, aki nagyon magyarázott, hogy ne fotózzuk az erőművet. Ezek után a főútról letértünk és a gáton keresztül szerettünk volna eljutni Tiszatarrós felé. Ez volt az egyetlen töltésen átívelő útvonal, amit a könyvünk ajánlott, de sajnos azt tapasztaltuk, hogy az út minősége nagyon rossz, lassan haladtunk, illetve sajnos egy kb. 5 km-es zötykölődés után az út elfogyott, ezért visszafordultunk az erőműhöz. Ez a kitérő kicsit kedvünket szegte és a napsütés is erőnket vette. Kerüljük a szerbiai töltéseket, lehetőleg mindig a közutakon haladjunk! A főútra tehát visszatértünk és Kumánon keresztül Nagybecskerekre tekerünk. A főtéren kedvesek voltak velünk, egy helyi könyvesbolt szerb eladója hideg vízzel kínált minket. Itt kellett egy nagyobb volumenű pihenőt tartani, magunkhoz vettünk egy kis elemózsiát, majd Écska irányába Titel felé tekertünk.

Écskán megtekintésre ajánljuk  a hotelként üzemelő kastélyt, illetve a magára hagyott, romló állapotú egykori magyar katolikus templomot. Ma már csekély itt a magyarság számaránya (4-5%), a települést szerbek és románok lakják. Écskánál érdemes letérni a faluba és kikerülni a forgalmas főút település szélét érintő szakaszát. A nap utolsó szakaszán a Béga folyó mentén haladtunk, majd a Tiszán is átkeltünk, ez az utolsó Tisza-híd, a híd fölött van kevéssel a Tisza 10. folyamkilométere.

Tavaly megkezdett “Tisza-túránk” ezzel véget is ért, hiszen a kárpátaljai szakasz kivételével az egészet bejártuk, illetve megkezdtük a Duna-szakaszt másnap, amelyet eddig a feketeerdei forrástól egészen Mohácsig a korábbi években teljesítettük. Szuper lett volna megnézni a két folyó összefolyását, sajnos azonban ez a nevezetes hely kerékpárral nehezen megközelíthető, Titelen vállalják, hogy motorcsónakkal elszállítják oda az érdeklődőket, mi azonban sajnos megcsúsztunk a nem tervezett kitérőnk miatt, így a pihenést választottuk este. Titel egyébként nem nagy, egy szálláshelye van, a főtéren található Hotel Tisa, esténként igazi “balkáni hangulat” vár mindenkit, sokan az utcákon élik át az estét, sok szórakozóhely van nyitva. Mi vacsora előtt még elsétáltunk a Tisza-parti strandra.

Negyedik nap: Titeltől Bácskapalánkáig (90 km)

Titeltől megváltozott a táj, a síkvidéket kisebb dombok, dűnék váltották fel. Több állatcsordát, kutyás pásztorokat láttunk az utunkon.. Ezen a részen már csak szórványban élnek magyarok, Tiszakálmánfalván lehetett még magyar feliratokat látni, itt a magyar templomot is megnéztük. Újvidék következett, ahol először átkeltünk Péterváradra, feltekertünk az erődbe, a jellegzetes toronyóránál fotózkodtunk és megcsodáltuk a környéket a magasból. Pétervárad, modern, 19. századi építési stílusú földdel fedett komoly erődrendszer. Hasonlít a komáromira, csak ezt egy hegytetőre építették. Láthattuk Újvidék hídjait is, melyek az amerikai légitámadások során jelentős károkat szenvedtek el, de újraépítették őket, az egyik hidat jelenleg is építik. 

Innen visszatértünk Újvidék óvárosába, ahol egy szusszanásnyi pihenő után továbbtekertünk Bácskapalánka irányába.

Szállásunk a főútról volt megközelíthető, még a város előtt. A Salas Gjnezdo nevű falusi szálláshelyen jól éreztük magunkat, korán odaértünk, pihentünk, sőt a gazdaasszony finom vacsorát hozatott nekünk, halászlevet ettünk. Pihenni is tudtunk, semmi sem zavarta álmunkat éjszaka, élveztük a csendet.

Ötödik nap: Bácskapalánkától Zomborig (128 km)

Korán keltünk, Bácskapalánka kisvárosában röviden szétnéztünk, reggeliztünk egy “balkáni pékségben”, majd átléptük a határt a horvát Újlak (Ilak) városa felé, mely egy borvidék központja. Bácskát elhagyva a történelmi Szerémség földjére értünk. Én itt éreztem magamat különösen fáradtnak, amely az elmúlt napok hőségének tudható be, de szerencsére ez a napon lehűlt az idő, felhősebb volt az ég.  

Újlakon körülnéztünk a Duna-partján, majd a horvát oldalon Vukovárnak indultunk. Az idő kegyesebb volt velünk, de a táj pedig nehezebb, emelkedős részekkel várta a kerékpárosokat. Sokszor  “hullámvasútaztunk”, az úton lévő települések központjába le kellett gurulni, de utána újra emelkedőnek kellett menni.

Ezen a szakaszon volt túránk egyetlen kimondottan kerékpárosoknak szóló pihenőhelye. Az Eurovelo 6-os útvonalról volt egy térkép, valamint egy fix pumpát is kihelyeztek a horvátok. Szőlők mellett tekertünk, sőt egy rendőri ellenőrzés során is átestünk, mert bevándorlókra vadásztak a helyi hatóságok. Néhány településen látszott a szerb-horvát háború nyoma, egyik faluban a szétlőtt templomot meghagyták mementónak a helyiek, az újat máshová építették fel. A háború legjobban Valkóvárt (Vukovar) sújtotta, a szerbek nagy veszteségek árán egy hosszú ostrom során bevették a várost, de gyakorlatilag porrá lőtték. A város nagyjából kiheverte a rossz időket, néhol látszik még egy-egy szétlőtt lakóház, de a belvárosában élénk élet csörgedezik. A kávézók, bárok teraszán sokan ülnek, csevegnek, a Duna-parton pedig egy nagy kereszt állít emléket a hős védőknek.

Egy kávészünet után Erdőd felé indultunk, ahol visszatértünk Szerbiába és folytattuk utunkat Apatin, a sörgyárak városa felé. Itt még a Szilágyi nevű falucskát érdemes megemlíteni, ahol még mind a mai napig laknak magyarok. Apatin egy nagyobb település, a tágas belváros közelében van a sörgyár, ahol többek között a szerbek Jelen söre (szarvas logóról ismert) készül. Apatinnál érdemes kimenni a Duna-partra, kiülni az említett sörre egy teraszra és csodálni a Dunát.

A nap végén elértük Zombort, a hosszú távolság ellenére kevésbé éreztük magunkat fáradtnak, hiszen ezen a nap nem volt nyári forróság. Zomboron a Farkas vendégház elfoglalása után kerékpárral betekertünk a belvárosba vacsorázni, előtte szétnéztünk a városban, végre volt lehetőségem egy ortodox templomba is bemenni, ahol éppen szertartás zajlott.

Hatodik nap: Zombortól Bajáig (65 km)

Elérkezett túránk hatodik, utolsó napja. Az idő végleg elromlott, hosszúszárú ruházatban lehetett tekerni. Jó erős szelet is kaptunk az utolsó kilóméterekre, lassan haladtunk túránk vége felé. Még a határ előtt láttunk egy elhagyatott, régen magyarok által használt  katolikus templomot, szomorú látvány volt.

A határt Hercegszántónál léptük át és Dávodig tekertünk a főúton, itt szerettünk volna Szeremle irányába menni, de a helyiek tanácsára mégis inkább az 51-es főúton folytattuk utunkat, Baja előtt az utolsó kilómétereken egy eső is elkapott minket, így jól esett a meleg bajai halászlé ebédre. A mérőórám a bajai vasútállomásnál 670 megtett km-t mutatott. Túránk a Sugovica és a Duna összefolyásánál végződött (a fotón a Türr István Kilátó látható), később vonatra szálltunk és Sárbogárd, Pusztaszabolcs érintésével a fővárosba utaztunk.

Összefoglalás, záró sorok

Temérdek élménnyel, benyomással távoztunk. Megismertünk egy másik országot közelebbről, melyről a magyarok többnyire előítéletekkel gondolkodnak. Beszélhettünk a határon túl rekedt honfitársainkkal is, akik még mindig kitartanak a Délvidéken. Gyakorolják kultúránkat, nyelvünket, hitünket, gondozzák közös emlékeinket, a településeket és templomaikat. Az asszimiláció és elvándorlás miatt azonban sok helyen már csak a középületek, templomok őrzik emlékeiket. A magyar múltat idéző katolikus és református templomok a magyarság elvándorlása, beolvadása miatt jobb esetben múzeumok lesznek, de nagyobb az esély rá, hogy romosodnak majd  összedőlnek. Útvonaltervünkön mindig kiemelt figyelemmel követtük a magyarok által lakott / szórványban lakott településeket. Kerékpáros szempontból a kép felemás. Őszintén szólva a Tisza-mente nem kifejezetten egy kerékpáros útvonal, kevés az árnyék, hosszú, sík, monoton szakaszokat is érintettünk. Kerékpárutak inkább csak a nagyobb városokban, vagy azok bevezető szakaszain találhatók. Sok hozzánk hasonló túrázóval nem találkoztunk, de azért volt rá példa. Az általunk megjárt szerb országutak azonban jó minőségűnek, szélesnek és kisebb forgalmúnak bizonyultak. A szerb emberek segítőkészek voltak, a külföldiekhez barátságosan viszonyultak. Én úgy éreztem, hogy a múlton szeretnének ők is túllépni és egy békésebb országban élni.

Június 2-án szombaton Siófokon került megrendezésre a Tour de Pelso, azaz a XXIV. Balaton Maraton nevű rendezvény. Sikerült szerencsésen körbeérnem, azonban a rendezvénnyel kapcsolatban van néhány észrevételem. Bejegyzésem természetesen szubjektív beszámoló, saját élményekkel, tapasztalatokkal.

Rajt előtt

Alapvetően egy komoly teljesítménytúráról, nem hivatalos versenyről van szó, a Balaton Maraton fedőnevű etap ugyanis 10 óra szintidőt írt elő, a rajt reggel 8 órakor indult a kikötőtől és délután 18:00 óráig kellett beérkezni. A nevezési díj nem kevés, korai nevezésemmel „kedvezményesen” indultam, amely 9500 Ft, egyedi felirattal kérhető mezzel pedig összesen 15500 Ft. Ez nem csekély összeg. A rendezvény nem túl gyakran frissülő honlapján garantálták, hogy a mez a helyszínen átvehető a korán nevezetteknek, ennek ellenére, amikor a rajtcsomagomat felvettem pénteken, elég flegma volt a hölgy, mert először nem találta a mezemet, és a„majd kiküldjük postán” félmondattal akarta elintézni az ügyet, szerencsére további fél perc fárasztó kereséssel megtalálta a mezemet. Ha nem szólok rá, akkor tombolára sorsjegyet sem ad, hiszen mindenki a rajtszámával indul a verseny utáni tombolán. Csalódás volt a kapott csomag is, tavaly gélt, vízben oldható vitaminokat is kaptunk, amely tényleg hasznos lehet a futam alatt, idén nagyobb kekszet és a szponzor által nyomatott nápolyi ostyát kaptunk többek között. A csomagban található magnézium kapszula volt az egyetlen dolog, amit magammal vittem végül.

“Lassú rajt”

Természetesen tisztában voltam vele, hogy hol a helyem, 2010-es személyes tapasztalataim óta a mezőny erősen átalakult, hiszen már tavaly és idén is az indulók 90%-a országúti versenykerékpárral indult. Trekking típusú kerékpárommal így meglehetősen hátra, a „ZS” depóba helyezkedtem, hogy elengedjem azokat, akik tényleg menni akarnak.

Célként a szintidő körüli beérkezést tűztem ki magam elé. A mezőny lassú rajttal indult, egy felvezető autó mögött sorakoztak azok a kerékpárosok, akik már Siófokon terveztek ebédelni, azaz az élmezőny. A startpisztoly Zamárdinál dördült el.  Indulás után pár kilométer után vált világossá számomra, hogy mennyire más lett a mezőny, pedig nem mentem kifejezetten lassan, 25-26 km/órás sebességgel hamar az utolsók közt találtam magamat, a „lassú felvezetés” is lehagyott, de nem csüggedtem, mert nem mással, hanem önmagammal versenyeztem, a biztos beérkezést szem előtt tartva nem akartam széthajtani magamat az elején.

Érdekes volt, hogy idén nem szántak időt legalább a Siófok környéki jelzőlámpák kikapcsolására, a tavalyihoz képest ez (is) visszalépés volt a rendezvény részéről. Üröm az örömben, hogy legalább szél nem volt, a hőmérséklet átlag feletti volt azonban, sok folyadékot kellett pótolni.

Úton, úton, út-félen

A meleg ellenére a frissítőpontokon (melyek körülbelül 40 kilométerenként voltak elhelyezve a tó körül) nem tartották fontosnak az ásványvizek hidegen tartását, sőt a nap végén Almádinál az utolsó ponton langyos vizet öntöttek a kulacsomba, külön kellett kérnem a méltóságos urakat, hogy bányásszanak elő olyan vizet, amelyet nem sütött a nap reggel óta… A frissítőpontokon amúgy banán volt és nápolyi szelet, sajnos müzlire nem volt elég a 9500 Ft-os nevezési díj, pedig azt gondolom, hogy egy kerékpáros rendezvényen, versenyen ez elvárható lett volna, hiszen “alaptáplálékról” van szó. Mindenesetre a nápolyit is csokis bevonós verzióban adták, így aki az útra is rakott magának belőle, “forró” csokit is ehetett. 2in1 - ahogy egy marketinges mondaná. A pontokra odaállított lánykák hozzáállása is érdemel néhány szót, akik nem voltak segítőkészek, többször kellett magamat kiszolgálnom, pedig jól esett volna, ha segítenek a kulacsomba vizet tölteni. Persze “az utoljára érkező kerékpárosokkal” úgy tűnik nem nagyon foglalkoztak, alig várták, hogy összepakolhassanak és mint megtudtam: “majd szól a főnök”, ha elmehetnek. Menetközben Keszthely felé elment mellettem a záróautó, noha a versenyen végig a drákói szigorral vett szintidő tájékán mozogtam. A keszthelyi pihenőpont előtt láttam újra, elegánsan elkezdték felszedni a versenyzőknek kirakott iránymutató táblákat. Egy fél órát nem várhatott a dolog, végülis “az utolsókkal” nem kellett foglalkozni, szerencsére tisztában voltam az útvonallal, de a végén Siófokra ráfordulva a biztonság kedvéért betájoltam magamat egyszer (annál a kereszteződésnél Lepsény irányába és nem Balatonvilágosnak kellett menni). Na mindegy, hiszen legalább nem a borzalmas állapotban lévő kerékpárúton kellett haladni, hanem a rajtszám birtokában a főúton. Konstatáltam, hogy sajnos nemcsak a kerékpárút, hanem a főút is katasztrófális állapotban van, rengeteg helyen lemarták a szélét vagy a teherautók miatt nyomvályúk keletkeztek, így különösen figyelni kellett, hogy fel ne boruljak, vagy a kerékpár pedáljával el ne akadjak. Az úton közlekedő autósok sem voltak nagyon tisztában azzal, hogy egy rajtszámmal rendelkező kerékpáros minek megy a főúton, ezért több alkalommal ledudáltak, természetesen abban a pillanatban, amikor már majdnem megelőztek, hogy így még nagyobb balesetveszélyt okozzanak. Pár luxusautónak pedig mindig akkor kellett előznie, mikor szembe tekertem velük, de persze ők “mindig” beférnek, ugye…

Beérkezés és a tésztaparty

Szerencsére amit elterveztem, azt véghez vittem, 10 óra 9 perc alatt értem a siófoki célba, amit csak az Endomondo alkalmazásom rögzített, mert a szervezők már nem számoltak velem, így a táblázatukba már nem fértem bele (oké, lehet mondani, hogy a szintidő 10 óra volt, de 2010-ben még 10 óra 41 perccel is mértek embereket). A célban is tartotta a rendezvény a langyos ásványvíz hagyományát, bár optikailag legalább egy nem működő hűtőből adták a nedűt. A beígért tésztapartyra sem lehetett panasz, mert végülis azt nem írták, hogy milyen tésztaparty lesz, így kaptam egy darab nagyméretű palacsintát étkül. Következett 18:30 perckor a tombola, ahol főnyereményként kisorsoltak két mountenbike-ot egy olyan versenyen, ahol országúti kerékpárosok indultak, az egyik mountenbike árát gyorsan kigoogle-ztük, 75 ezer forint volt, szóval nem egy értékes darab, még csak középkategóriásnak sem mondható. A tombola után hazamentünk és a rendezvény véget ért. Kicsit mintha a köztudatban is elpárolgott volna, mert bejegyzésem írásának pillanatában egyetlen kurta hírt találtam róla egy marcali hírportálon. A rendezvény honlapja nem frissül, a Facebookon a legfrissebb poszt március 15-i keltezésű, Ez is sokat elárul róla.

Összegzés - A csodálatos Balaton

Néhány szót a pozitívumokról is! Szélmentes, jó idő, már-már nyárias meleg. Jó érzés ennyi kerékpárost látni, a rajt egy élmény. Öröm, hogy sokan a part menti punnyadás helyett a kerékpározást választják, melyet érdemes még jobban népszerűsíteni. A hivatalos mez szép darab és jó minőségű, a zsebeibe sok minden elfér. A Balaton még mindig csodálatos, és bárki előtt le a kalappal aki bicóval egy nap alatt megkerüli!

Kedves Olvasóm!

Régóta nem írtam blogomba, hiányzott az írás. A hosszú, véget érni nem akaró tél után azonban a jó, már-már nyárias idő lehetőséget adott egy kiadósabb kirándulásra. Feleségemmel továbbra is fontosnak tartottuk, hogy Magyarország számunkra kevésbé ismert tájainak felfedezésével töltsük szabadidőnket, ezért tavaszi országjáró kirándulásunk színhelyéül a Vértes-hegységet és közvetlen környezetét választottuk. Nagy örömünkre családunk a télen egy kislánnyal bővült, így az útitervünket baba-barátként alakítottuk ki. Gyerekkel az út megtervezése több előkészületet igényelt, ám utunk bebizonyította, hogy egy kisbabával sem kell lemondani az eddigi szokásokról, kedvelt időtöltésekről, minden csak szemlélet kérdése. A lentiekben részletezett útvonalterv gyerekkel és gyerek nélkül is kényelmesen teljesíthető.

Első nap: Indulás Győrből - Tata (Fényes-tanösvény) – Tata (vár) – Tatabánya (Bányászati Múzeum és Skanzen) – Vértessomló (szállás)

Első napunkat Tatán kezdtük, az óváros helyett először a tatai strand parkolójában álltunk meg, ugyanis itt engednek be az ún. Fényes-tanösvényre, amely egy kiépített útvonal egy óriási kiterjedésű láp felett. Az önmagában érdekes tanösvényt a leírásokon kívül bugyogó források, békák, gólyák, s egyéb állatok színesítik. A végig széles pallókon jól járható ösvényen egy kilátót is felépítettek, ahol jó fotókat lehet készíteni az elénk táruló látványról. Tata, a vizek városa, rengeteg apró forrása miatt kapta a város ezt az elnevezést. A városba is benéztünk, ahol tettünk egy sétát a tóparton. Az Öreg-tó mellett található a vár, mely elég megkímélt állapotnak örvend, belsejében kiállítás várja a turistákat. Felpezsdítő volt elidézni a tó partján, s ajánlott egy kávét meginni az öreg platánfa tövében található kávézónál.

Tatabánya valószínűleg soha sem lesz Európa Kulturális Fővárosa, az emberek túlnyomó többségének a város határában magasodó Turul szobron kívül más nem jut eszébe Komárom-Esztergom megye központjáról. A három faluból létrehozott városnak pedig igenis van történelme, de azt nem az óvárosban, hanem az egykori bányaaknák helyén kell keresni. A néhai XV. akna 1987-es bezárása óta múzeummá van alakítva. Gyakorlatilag a zárás körüli állapotokat sikerült megőrizni a bányászat összes kellékével együtt. Ami talán kiemeli a múzeumot a többi bányászati emlékhelytől, az a skanzen rész, ahol 2 bányász lakóépületet, egy bányásztiszti szállást, valamint egy iskolaépületet alakítottak ki gondosan megőrizve az eredeti állapotukat. A bányászlakások gyakorlatilag 6 lakásos sorházak, egyikben régi idők berendezéseivel, a másikban különböző mesterségek (fotózás, cipészet, fodrászat…stb.) láthatóak.

Első napunkat Vértessomlón zártuk, ahol másnap is a szállásunk volt. A kis falu nagyon rendezett, csendes, barátságos hely volt számunkra. Meglepett, hogy díszburkolatos volt a járda, meg az egész település tisztasága. Jó volt ott tölteni az időt. Foglaltunk egy egyszerű, de tiszta szállást (Margó Panzió), ahol félpanziós ellátást is lehetett kérni. Javasolt a lehetőséggel élni, mert a faluban más étkezési lehetőséget nem láttunk. A reggeli hatalmas adag volt, a vacsora pedig egyéni kívánságoknak is meg tud felelni. Gyerkőcünk miatt az Vértes erdeiben csak egy rövidet kirándultunk, azonban aki komolyabb túrákra szánja el magát a környéken, annak a falu és a panzió egy príma kiindulópont lehet.

Második nap: Bokod (Úszó horgászfalu) – Majkpuszta (Kamalduli szerzetesek apátsága) – Vértessomló (Nagy Somló-hegyen kilátó)

A második nap Bokodon indítottuk túránkat. A híres úszó horgászfalut néztük meg. A tó mesterséges, a hőerőmű hűtőtava. Partján üdülőket alakítottak ki, melyek egy része cölöpökön keresztül közelíthető meg, mert a vízre építették őket. Horgászok tanyája, a sok-sok vízi épület érdekes látványt nyújt a kíváncsiskodók számára, akik mostanában annyira elszaporodtak, hogy egyre kevésbé türelmesek a nyaralótulajdonosok velük szemben. A tulajdonviszonyokat célszerű tiszteletben tartani mindenkinek, közel lehet jutni a tanyákhoz a szabályokat betartva is.

A nap fénypontja és talán a környék nevezetessége a majki apátság volt. Itt egykoron Szent Romuáld követői éltek. Szent Romuáld volt az első olyan remete, aki a remeteséget „intézményesítette” és megalapította a kamalduli rendet. A szerzetesek elkülönülve, ki-ki a saját házában élt, néma barátoknak hívták őket hallgatási fogadalmuk miatt. Évente kétszer, húsvétkor és karácsonykor beszélhettek, egyébként csak imádkozni lehetett hangosan. A külvilággal, segítőikkel írásban kommunikáltak, magányban éltek, olvasással, növénygondozással, kétkezi munkákkal töltötték idejüket. A szerzetesrendet a helyi földbirtokosok (Esterházyak) hívták Majkra 1733-ben. Sajnos mire az épületegyüttes (a remetelakok, a templom, a központi épület – ún. Foresteria) elkészült, addigra a rendet II. József feloszlatta 1782-ben. Később a barátok már nem költöztek vissza, így a rend élete rövid volt Magyarországon. Érdekesség, hogy ma is élnek kamalduli remeteték olasz és lengyel földön. Majkon kiállítás és életük bemutatása őrzi emléküket. Egykori házaikat hamarosan szállásként fogják hasznosítani zarándokok, kíváncsiskodók számára. A remetelakok alapterülete körülbelül 80 négyzetméter, háló, dolgozószoba, kamra, valamint saját kis kápolna található bennük. Minden épület egyezően nézett ki s volt berendezve eredetileg, s a hozzájuk tartozó kert is ugyanekkora alapterületűnek lett kialakítva. A rend alapítóját is gyakran az apátság makettjével ábrázolják. Idegenvezetéssel, óránként lehet megtekinteni az apátságot, első része kötött program, az utána következő kiállítás egyénileg megtekinthető. A lengyel barátok életéből lehetett megnézni egy fotókiállítást ott jártunkkor. A kávézót a fárasztó túra után mindenkinek ajánlom!

Majk után szállásunkra mentünk, ahol mi magunk és a baba is megpihent egy picit. Volt még azonban a napból pár hasznos óra hátra, ezért a szállásadónk tanácsára a közeli Somló-hegyi kilátóhoz mentünk fel. Ez volt az egyetlen erdei túránk, a baba miatt hosszabbra nem vállalkoztunk, de így is több mint 5 kilométer a faluból feltúrázni. A kilátás miatt mindenképpen menjünk legalább ide fel, mert jól be lehet látni a környéket. Vértessomló után még Várgesztesen lehetne túrázni a várhoz, ami sajnos tatarozás miatt zárva volt. A túra után megvacsoráztunk és megpihentünk.

Harmadik nap: Gánt (bauxitbánya és múzeum) – Csókakő (vár) – Mór – Érkezés Győrbe

Utolsó napunkon fájó búcsút intettünk Vértessomlónak és autóba ülve kisebb kitérőkkel hazafelé indultunk. Megálltunk Gánton, ahol a bauxit felszíni fejtése miatt már-már Csillagok háborújába illő látvány tárult elénk. Van egy múzeumi része (egy volt bányajárat) is a bauxit tanösvénynek, mind a kettő rész jeggyel látogatható, saját parkolója van a helynek. Miután ismét „bányásztunk” Csókakő felé vettük az irányt.

Csókakő várához egy meredek emelkedőn vezet az út, az út viszont nem túl hosszú, mert a vár parkolója viszonylag magasan helyezkedik el. A várban komoly felújítási munkálatok folynak, jelenleg kilátóként üzemel, belépésért nem kérnek díjat. Mi a nagy melegben egy kicsit elidőztünk a parkolóban, ahol a sok-sok zöld növényzet és hűsítő árnyékot adó fákon túl egy Horthy-szobor és Nagy-Magyarország emlékmű található. Kicsit megpihentünk, fotózkodtunk a tavaszi melegben, majd Győrnek vettük az irányt a 81-esen.

A borok kedvelőinek érdemes megállni Móron, ahol kimérve és palackozva egyaránt nagyon jó, savanykás fehérborokat lehet kapni. A Varga&Fia pincészetben nagyon finom termelői nedűt vittünk haza magunkkal.

Egy újabb sikeres túrát tudhattunk magunk mögött, amely az első családi kirándulásként íródott bele saját történetünkbe. Múltunk, s jelenünk megismerésével pedig ismét valamivel többek lettünk.

Kedves Olvasóm!

Nagy örömömre szolgál, hogy egy idei újabb túrabeszámolóval tudlak megörvendeztetni, sőt a különösen szép, napfényes őszi fényeknek hála pompás fotókat is tudok mellékelni zempléni beszámolómhoz.

A túra összeállításánál kicsit gondot okozott a végleges útvonalterv összeállítása a látnivalók sokasága és a rendelkezésre álló idő miatt. A korlátok ellenére úgy gondolom mégis, hogy egy hosszú hétvége alatt a Zempléni-hegység vidékét– egy tempósabb attitűddel – alaposan felderíthetjük. Bejegyzésemben bemutatom a tájegység nevezetes látnivalóit szokásomhoz híven úgy, hogy az érdeklődők számára később hasznos útleírásként szolgálhasson.

Első nap: Szerencs (vár) – Tarcal (Áldó Krisztus-szobor) – Tokaj (szállás)

Az első nap – munkahelyi elfoglaltságok miatt – délután kettőkor tudtunk elindulni. A fővárosból (is) hosszú út volt (több mint 2 óra autóval) eljutni Szerencs városáig. Itt bementünk a várba, amely a kisváros központjában található. A várudvar és az építményt körülölelő park megér egy sétát, szép időben ideális romantikus fotózási helyszín fiatal pároknak. Itt láttunk egy kicsi, kézzel hajtható vízimalmot, funkciója nincs, csupán helyi látványosság, de mindenképpen ötletes kiegészítője a parknak.

Akinek ideje engedi megnézheti a Rákóczi-várkastélyban található kiállításokat (Rákóczi Zsigmond és kora, vártörténet), mi azonban az őszi nap rövidsége miatt továbbmentünk Tarcalra, hogy még világosban felmászhassunk a falu határában lévő Áldó Krisztus szoborhoz. Az út meredek, de megéri a fáradtságot, az impozáns szobor megtekintése mellett a panoráma is csodálatos: a Tokaji borvidékre nagyszerű kilátás nyílik. A nap lenyugvóban volt mikor felérkeztünk a szoborhoz és nagyon szép színeket varázsolt elénk. A csendet olykor a seregélyek elriasztásául szolgáló puskaropogások törték meg.

Tokajba érkezvén szállásunkra már beesteledett. A Bodrog és a Tisza összefolyásánál található városkában érdemes megkóstolni a halételeket is. Szokásunkhoz ragaszkodva a helyi szállásadónktól (Gyöngyvirág Vendégház) kértünk tanácsot, hol érdemes vacsorázni. A Bonchidai Étteremben finom, ropogós fogast ettünk egy pohárka száraz Furmint kíséretével. Nyári kerékpártúrás emlékeimre hagyatkozva vacsora után még a Böne Borozóba is ellátogattunk, ahol félédes és az édes tokaji borokat (Furmint, Zéta) is megkóstoltam. A városka meglehetősen kihalt volt, könnyen lehet, hogy az egy héttel korábban tartott szüreti napok után visszaesett a turistaforgalom. Központi elhelyezkedésű szállásunkhoz hamar hazaértünk és nyugovóra tértünk, hogy másnap korán indulhassunk útnak.

Második nap: Tokaj (város) – Sárospatak (vár, református kollégium) – Megyer-hegy (tengerszem) – Sátoraljaújhely (Magyar Kálvária) – Széphalom (szállás)

Egy reggeli apró bevásárlás és folyóparti nézelődés után elindultunk Sárospatakra, ahol megnéztük a várat. A változatosság kedvéért ez a vár is Rákóczi-vár névvel büszkélkedik, de úgy tűnik ezen a vidéken is megkerülhetetlen tényező Rákóczi Ferenc, aki származása révén itt alakította ki bázisát a szabadságharc ideje alatt. A vár belseje belépőjeggyel látogatható, mi a Vörös-toronyba és a „Rákócziak dicső kora” kiállításra váltottunk jegyet, a torony óránként, idegenvezetővel látogatható. A toronylátogatásra és a kiállításra körülbelül két órás program. A toronyban igazi középkori hangulat fogad minket, a tetejéről pedig jól látszik Sárospatak városa. A másik kiállítás fő attrakciója pedig a Sub rosa terem, ahol korábban különböző összeesküvéseket szőttek a magyar urak a Habsburgok ellen.

A vár parkjában van még egy kiállítás, ami az ágyú öntéssel foglalkozik, mi azonban inkább tettünk egy sétát Sárospatak belvárosa felé, egészen a református gimnáziumig. Itt be lehetett sétálni a híres oktatási intézmény udvarába is, ide olyan híres emberek jártak, mint például Kossuth Lajos, Gárdonyi Géza vagy éppen Móricz Zsigmond.

Szívesen eltöltöttünk volna még több időt ebben a kellemes hangulatú kisvárosban, azonban még két nagyobb attrakciót tartogatott a nap számunkra. Az első a várostól pár kilométerre található Megyer-hegyi tengerszem volt. Külön túraútvonal vezet Sárospataktól oda, mi azonban autóval a hegy alatti szőlőkerteknél álltunk meg és onnan gyalogoltunk fel. Az út így sem kevés, meredek a felfelé vezető út és a tengerszemet érdemes megkerülni is, ha már fent vagyunk, ugyanis mindegyik oldaláról csodálatos. Hajdanán kőfejtőként használták, a sárospataki vár építőelemei is innen származnak részben. Most már kissé feltöltődött vízzel, a huszadik század eleje óta nem használják már kőfejtőként.

A napunk végül Sátoraljaújhelyen zárult, az úgynevezett Magyar Kálváriánál. Jó tanácsként megosztanám, hogy a Felsőzsómolyka utcáról lehet a legegyszerűbben megközelíteni. Mi túlságosan a navigációra hagyatkoztunk, így egy sok értékes percet elvesztegettünk a Kálvária keresésével. A Magyar Kálvária egy rendhagyó építmény, ugyanis itt nem a krisztusi szenvedéstörténet ábrázolására kell gondolni, hanem a magyar trianoni tragédia bemutatására. A kálvária kezdőpontjának számító kapuhoz is már egy nagyobb séta eljutni, és a kaput átlépve kezdődnek a stációk, melyek különböző elcsatolt nagy-magyarországi városról emlékeznek meg. Az úton találkoztunk egy idősebb házaspárral és néhány mondatot váltottunk egymással. A férj elmondta, hogy nagyon megérintette őt ez az egész kálvária és reméli, hogy hozzánk hasonlóan más fiatalok is felkeresik ezt a helyet. Egy biztos, hogy sokat lehet elmélkedni az úton, miután találkozik az ember a jelentősebbnél jelentősebb egykori magyar városok nevével. Hogyan lehet feldolgozni a trianoni tragédiát? Feldolgozható-e egyáltalán? Lehetett volna tenni ellene? Hogyhogy csak a magyarokkal lehetett ilyem mértékű csonkítást megtenni a történelemben? Mit jelent ez valóban a mai fiataloknak egyáltalán? Fennmarad-e Trianon emlékezete? Megmarad-e a határon túli magyarság 100 év múlva? Ilyen kérdéseken töprengtem, míg fel nem értünk a csúcsra, ahol egy hatalmas országzászló áll és egy kápolna, ami Szent István nevét viseli. Innen nagyon messzire ellátni, a szép zempléni tájon nem látszódnak a mesterséges országhatárok. Itt végződik az ország leghosszabb libegője is. A Zemplén Kalandparktól lehet idáig feljutni.

Visszafele már sötétedett, de sok kirándulóval, kutyással is lehetett találkozni. A hely felújított és kiépített, ugyanis a szocializmus évei alatt nem törődtek vele és a műemlékek pusztulásnak indultak. Már sötétben érkeztünk meg szállásunkra, a széphalmi Múzeumkert Panzióba, mellette étkezési lehetőségünk is volt a hasonló nevű étteremben. A vacsora bőséges volt és tokaji borokat is lehetett kóstolni.

Harmadik nap: Széphalom (Kazinczy Mauzóleum)  – Füzér (vár) – Regéc (vár) – Boldogkő (vár)

Az utolsó napra sem terveztünk lazítást, folytattuk az aktív pihenést. Reggeli után megnéztük a Kazinczy Mauzóleumot, amely közvetlenül a szállásunk mellett található. Itt működik még a modernebb épületben helyet foglaló Magyar Nyelv Múzeuma is, amely biztosan megért volna egy látogatást, mi azonban a kertben sétáltunk, mely gyakorlatilag egy kisebb arborétum. Kazinczy egykori birtoka, gyakorlatilag egész Széphalmot ő hozta létre és az elnevezés is tőle származik. A mai mauzóleum épülete helyén állt Kazinczy háza, a kertet pedig az ő ízlése alapján ültették. Gyakorlatilag ez volt a hobbyja. Kazinczy Ferenc sírja mellett családja is itt nyugszik. Kazinczy innen irányította a magyar nyelv megújítását, egy ideig ez a település volt a magyar irodalmi megújulás központja.

Autóba ültünk, majd Füzér felé vettük az irányt. Füzéren sokáig fel lehet menni autóig, ahol gyakorlatilag a semmi közepén parkolódíjat kérnek, de onnantól gyalogosan lehet megközelíteni a várat. Én mostanában sok erődítményben megfordultam, de ilyen szépen felújított várral még nem találkoztam. A füzéri vár interaktív, modern, érdekes kialakítást kapott. A belépő ára is borsosnak mondható, de a zempléni várak „csúcsát”nem tanácsos kihagyni, ha erre járunk. Az alsóvár látogatóközpontja után még egy meredek lépcső vezet a várhoz. A vár kiállítása elsősorban a különböző funkciójú helyiségek bemutatására koncentrál a pincétől egészen a várkápolnáig. A kápolna gyönyörű – színes üvegablakain beáramló nap csodálatos fényjátékkal kápráztatja el a látogatókat. Megnéztünk egy igényes kisfilmet is ott helyben, ami bemutatja a vár történetét, kiderült, hogy a Szent Koronát is őrizték itt egy ideig.

A vártúra legalább 2 órát vesz igénybe, mi folytattuk utunkat tovább a regéci várhoz. Itt is van egy parkoló a falu határától nem messze, parkolási díjat nem kérnek érte, innen egyébként több túraútvonalhoz is lehet csatlakozni, mi a várhoz vezető utat választottuk, ami hasonlóan az eddigiekhez egy kiadós túrát kíván, itt azonban igazi erdei kirándulásban lehet részünk. Felérkezve kellemes meglepetésben volt részünk, ugyanis a vár előtt egy kisebb látogatóközpont fogadott minket, ahol egy csésze finom kávét megittam, hogy megújult erővel folytathassuk várnéző túránkat. A belépődíj megváltásához SZÉP kártyát elfogadnak. A vár romosabb állapotú, de szintén van kiállítás benne, ami számomra nagyon szimpatikus volt, különösen tetszett az egykori vári „alkalmazottak” munkaköreinek bemutatása a lovásztól egészen a várúrig. Volt egy hadtörténeti része is, ahol a várak fejlődését mutatták be a középkortól az újkorig. A lenti faluban több szálláslehetőséget láttunk, kirándulók számára egy jó kiindulási pont Regéc.

A regéci vártúrára is körülbelül két óra időráfordítás volt szükséges, a nap végére még Boldogkő várát terveztük megnézni. Boldogkő vára alatt van közvetlenül a parkoló, így sok idő nem kellett a várba történő feljutásig. Így is éppen jókor érkeztünk, mert 5 órakor váltottunk jegyet és 6-ig volt nyitva. Körülbelül egy óra alatt megnéztük a vár érdekes részeit. A vár egyik csúcsos őrtornyából élvezhettük a naplemente közeledtét. A zempléni túránk így stílusosan ért véget, még egyszer rápillantottunk a szelíd tájra és felejthetetlen emlékekkel indultunk útnak hazafelé.

Túránkba a lehető legtöbb nevezetességet igyekeztem belezsúfolni, így is azonban maradtak ki látnivalók, közülük most párat megemlítenék. Ha az embernek több ideje lenne, akkor érdemes lenne megnézni a zsinagógát Mádon, a pincesorokat Tokajban és felmenni a Kis Kopasz-hegyre, megnézni a piarista kolostort Sátoraljaújhelyen, felkeresni néhány kastélyt (Füzérradvány, Pácin, Tállya), elzarándokolni a vilyvitányi Kálváriához vagy éppen egy jót szórakozni a Zempléni kalandparkban és felszállni a libegőre.

Kedves Olvasóm! Régóta nem osztottam meg utazási élményeimet blogomon, azonban most egy több napos Tisza-menti kerékpáros túrabeszámolóval kárpótolok mindenkit. Úgy gondolom, hogy a nógrádi utazáshoz hasonlóan itt is sok, szintén kevésbé ismert látnivalóval találkozhatunk. Kerékpáros túraleírás következik.

Első nap: Tiszabecs és Vásárosnamény között. (67 km)

Útvonal: Tiszabecs – Milota – Tiszacsécse (ref. templom és harangláb, Móricz Zs. emlékház) – Tiszakóród – Túristvándi (vízimalom) – Szatmárcseke (Kölcsey F. szülőfalu és sírhely, csónakfejfás temető)  – Nagyar – Kisar - Tivadar – Tarpa (Esze Tamás, Bajcsy-Zsilinszky E, szárazmalom) – Hetefejércse – Csaroda (ref. templom és harangláb) – Tákos (ref. templom és harangláb)- Gergelyiugornya (Vásárosnamény üdülőterülete, szállás)

Győri származásunk révén hosszú út eljutni Tiszabecsig, ennél a falunál válik országhatárrá Magyarország leghosszabb szakaszú folyója, a Tisza. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei település a szatmári részhez tartozik. Az utazás során a turisztikai táblákon is megkülönböztették, valamint a helyi lakosok is fontosnak tartották, hogy éppen melyik földrajzi tájon vagyunk. A trianoni békediktátum során Szatmár megye nagy részét Romániához csatolták, a központtal, Szatmárnémetivel egyetemben. Bereg megye túlnyomó része pedig a mai Ukrajna területére (Beregszász székhellyel együtt) került, csupán néhány település maradt a mai Magyarországon. Az említett két tájegység történelmi emlékekben nagyon gazdag. A szabolcsi részt sem mondanám érdektelennek, azonban számomra szegényebb vidéknek tűnt.

Első megállónk Tiszacsécsén volt, ahol református templom és harangláb, valamint Móricz Zsigmond emlékház található, majd Túristvándiban vízimalmot (belépődíj jelképes 200 Ft) látogattunk. Szatmárcsekén Kölcsey Ferenc szülőfaluja és sírja van. A szatmárcsekei temető különösen érdekes, a költő monumentálisabb síremlékét leszámítva a sírok érdekes, hajó alakú fejfákat kaptak, a formát az újabb temetéseknél is megtartották. A Felsó-Tisza vidékén rengeteg falu követte egymást, úgyhogy a változatosságra nem lehet panasz.

A beregi rész következett, Tarpán a kuruc múlt fogad minket, Rákóczi Ferenc és Esze Tamás emlékét őrzi a település. Innen származik Bajcsy-Zsilinszky Endre is, akiről szintén van egy szobor a centrumban. Csarodán Árpád-kori gyökerekkel rendelkező református templom fogadott minket csodálatos környezetben: igazi nyugalom és kikapcsolódás várja az idelátogatókat.

Nem itt szálltunk meg, de megörökítettem a Julianna Vendégház épületét (közvetlenül a templom mellett). Remélem, egyszer ide újra eljutok még, csendre, kikapcsolódásra, környékbeli túrákra kiválóan alkalmas hely.

Szólnék néhány szót a régebbi református templomokról is. Két érdekességet lehet említeni velük kapcsolatban: az egyik a később melléjük épített harangláb, melyet a Tiszán leúsztatott faanyagból építettek, valamint a templomépületek katolikus időkből maradt régi freskói, melyet a reformáció hőskorában először lemeszeltek, majd a konzerváló hatás miatt a viharos időket túlélt alkotásokat napjainkban részben helyreállítottak. Tákoson is van egy ilyen régi református templom, haranglábbal. A látnivalókat kérésre kinyitják a helyiek (telefonszám, lakcím információ elérhető a templomok előtti táblákon), nekünk a csarodai alaposabb megnézésére volt időnk. A belépődíj többségében becsületkassza vagy adomány alapján működik. Tákoson vessünk egy pillantást a település egységes utcaképére is! A 2000-es évek eleji nagy árvíz a falu többnyire vályogból épült házait elmosta, s segítséggel egységesen újakat építettek helyettük, a tradíciókat követik az új épületek is.

Ha gyümölcsszezonban megyünk, élvezzük a környék kincseit: szilva, alma, körte, meggy, és diófák terméseiből válogathatunk. Útközben nyugodtan meg lehet kóstolni őket, hiszen temérdek gyümölcsös mellett haladunk el. Az éjszakát Gergelyiugornyán töltöttük, mely Vásárosnamény része. Üdülőtelep, csúszdaparkkal és a Tiszával. Érdemes bemenni a vásárosnaményi Tomcsányi-kastélyba is, ahol egy helytörténeti kiállítás is megtekinthető. A számos látnivaló ellenére nem találkoztunk sok kerékpárossal, pedig az utak sem forgalmasak, a Tisza-tóig kimondottan kerékpáros túrázóból mindössze három fő jött velünk szembe. A gergelyugornyai kemping éttermében ettem egy finom harcsa halászlevet. Az éjjel hamar elaludtunk, egy Gyirmót-Kisvárda NB2-es rangadó ment a naményi tévében, a fáradtság mellett lehet ennek a mérkőzésnek is köszönhető.

Második nap: Vásárosnamény és Dombrád között (107 km)

Útvonal: Vásárosnamény (belváros, Tomcsányi-kastély)– Tiszaszalka – Tiszavid – Tiszaadony – Tiszakerecseny – Mátyus – Lónya (ref. templom és harangláb) – Tiszamogyorós – Mándok (Forgách-kastély) – Eperjeske – Tiszaszentmárton – Zsurk (ref. templom és harangláb)– Záhony – Györöcske – Tiszabezdéd – Kisvárda (belváros, vár) – Kékcse – Tiszakanyár – Dombrád (szállás)

A második napon folytattuk az utunkat a Tisza mentén, sőt először kompoztunk a folyón (Lónya után). A folyón több helyen át lehet kelni (Aranyosapátinál a komp egy traktort is átvitt), menetrend igazából nincs, ha összegyűl néhány utas akkor elindulunk, illetve át is jön értünk a túloldalra, ha éppen nincs utasa a másikon. Lónyán az egyik legszebb református templom található a helyi lelkész elmondása szerint. Ezt a templomot kinyittattuk, mert mindenképpen szerettük volna megnézni. Az idegenvezetésen megtudtuk, hogy a különálló fa haranglábat mindössze egy 27 éves mesterember készítette. A toronyba felmászva kilátóban érezheti magát az ember. A templomban a középkori freskók bemutatása mellett a lelkész elmondta, hogy Lónyának mind a mai napig aktív református gyülekezete van.

A kompátkelés után Mándok nagyobb település, ahol a Forgách-kastély sajnos csak a kerítés mellől tekinthető meg, szállodaként üzemel és beljebb nem engedtek minket. Utána elértük túránk legészakibb pontját, ahol újra kanyart vesz a Tisza, Zsurk községét. Az itteni református templom is szép volt, de a „templomtúltengésünk” és az idő hiánya miatt csak kívülről néztük meg.

Lehet a „Reformáció 500” éve okán mindegyik nagyon jó állapotban, szépen karbantartva volt. Az iramon egy kicsit gyorsítottunk, Záhonyon át Kisvárdáig mentünk, ahol stadionépítés fogadott minket. Az egykori vár mellett pedig az NB2-es csapat a régebbi focipályája állt. A napot Dombrád városában fejeztük be, a szállásunkon étkezési lehetőség is volt, a halételeknél maradva egy finom harcsapaprikást ettem.

Harmadik nap: Dombrád és Tiszaújváros között (113 km)

Útvonal: Dombrád –Újdombrád – Tisztelek – Nagyhalász- Ibrány – Gávavencsellő – Balsa – Szabolcs (földvár, református templom) – Tímár – Rakamaz – Tokaj (belváros) – Tiszaladány – Tiszatardos (kompátkelés) – Tiszalök (vízerőmű, arborétum) – Tiszadada – Tiszadob (Andrássy-kastély) – Tiszaújváros (szállás)

A harmadik napon folytattuk utunkat dél felé. Dombrád elhagyásával az úttal párhuzamosan egy keskeny nyomtávú vasútra lettünk figyelmesek. Szerelvénnyel nem találkoztunk, ugyanis a nyírvidéki kisvasút, mely Nyíregyháza és Dombrád között közlekedett, 2009 decembere óta nem jár. Nagyobb felújításra lenne szükség, hogy újra üzemelhessen, jelenleg a közúti forgalommal, a buszokkal a hosszú menetidő miatt nem versenyképes. Két mozdonyát megkapta a felcsúti, azaz a Vál-völgyi kisvasút. Egy kiállított mozdony és tájékoztató tábla állít emléket a vasútnak útközben. A táj kevésbé volt érdekes errefelé, egészen Szabolcs községig. Főutcáján is átrobogtunk volna, ha előre nem készülünk fel a környék látnivalóiból. Sajnálatos módon semmilyen tábla nem jelzi ugyanis, hogy merre kell a leghíresebb nevezetességéhez, a földvárhoz lefordulni. Egy nagy kiterjedésű, összefüggő földsáncról van szó, amit kívánatos lenne – legalább részben – helyreállítani, hogy bemutatható legyen a kővárak előtti magyar történelmi várak időszaka is. Szabolcs vezér szobrával találkozhatunk a vár előtt.

Érdemes a vár után még egy kicsit tovább mennünk, hiszen református templom és közösségi központ is található itt, udvarán jurtákat láttunk. Egy nagy szabadtéri színpad és egy takaros panzió is van itt. Szabolcsban érdemes egy szusszanásnyit elidőzni, majd kipihenten folytatni az irányt Rakamaz felé. Itt folyik bele a Bodrog a Tiszába.

Itt hídon át lehet kelni a híres Tokajba. A csinos városka sok-sok pincét tartogat a megfáradt látogató számára, mi a Böne Vendégház alatt található teraszos helyen ittunk egy-két pohár Furmintot. Tokaj után töltésen haladtunk, amely már az ún. Eurovelo 11-es útvonal része. Innentől érdemes figyelni a táblákat is és követni az útvonalat. Tiszatardosnál komppal keltünk át a folyón. Tiszalökön megnéztük az erőművet, valamint egy helyi horgász invitált minket az arborétumba, melynek megtekintését idő hiányában kihagytuk. Tiszadobon érdemes felkeresni Andrássy Gyula gróf kastélyát, melyet pihenési célokra építettek a tizenkilencedik század második felében. A „Disney” mesék kastélyaira hasonlító épület felújított állapotban várja a látogatókat, idegenvezetéssel lehet megnézni a belső tereket, a vezetések időpontjáról célszerű előtte tájékozódni. A kastély kertjét is nézzük meg, szépen vágott, rendezett sövények árulkodnak arról, hogy mekkora pompa lehetett a birtokon hajdanán. A kastély előterében álló – egykor uradalmi – épületek sajnos elhanyagoltabbak.

A napunk Tiszaújvárosnál ért véget, jó lett volna továbbmenni, ugyanis a hajdani Leninváros szocialista stílusú városépítése nem sok csodálnivalót teremtett a látogató számára. Említésre talán a „centrumban” található dísztó méltó. Turisztikailag viszont pezseg a város, fürdőjét nagyon sok lengyel keresi fel, célszerű jó előre szállást foglalni, ha nem akarunk kellemetlen meglepetéseket az este folyamán.

Negyedik nap: Tiszaújváros és Abádszalók között (104km)

Útvonal: Tiszaújváros – Tiszapalkonya – Tiszatarján – Tiszakeszi – Ároktő – Tiszadorogma – Tiszabábolna – Tiszavalk – Négyes – Borsodivánka – Poroszló (strand, halászlé) – Tiszafüred (kerékpáros kilátó, strand) – Abádszalók (szállás, strand)

A hét folyamán napról napra jobb lett az időjárás, így annak reményében folytattuk a Tisza-tó felé az utunkat, hogy a nap végén már egy jót csobbanhatunk. Dél felé haladva a látnivalók megritkultak, inkább a Tisza töltésén vitt utunk. Érdemes ezen a szakaszon vízzel és némi élelemmel készülni, hogy bírjuk a megpróbáltatásokat. A gáton ugyanis még erősebbnek érződik a nap, én személy szerint jól megbarnultam a túra végére. Tiszabábolnán egy információs táblán megtudtam, hogy Bábolnából három van az országban (Hajdú-Biharban, valamint Komárom-Esztergom megyében van még) és mindegyik község a Bábolna nemzetség birtoka volt. Jó ütemben haladtunk a töltésen egészen a Tisza-tó első komoly településéig, Poroszlóig. Itt ettünk a strand melletti étteremben egy halászlevet, majd megmártóztunk a tóban.

A hűsítő víz után újult erővel vetettük neki magunkat a forgalmas 33-as hortobágyi főútnak, ugyanis Tiszafüredig más kerékpáros alternatív útvonal nem létezett ottlétünkkor. Tiszafüred elején egy „Tisza-tavi kerékpáros centrum” elnevezésű objektum várt minket. Ez egy kerékpáros kilátó, melyet esetleg a 444.hu „Égettük a pénzt Tiszafüreden” c. humoros hangvételű videóriportjából ismerhet a nagyérdemű közönség. A kilátó jellegzetessége, hogy fel lehet kerékpározni rá, van a tetején egy kávézó, terasz, székek, nyugágyak és a földszintjén kerékpárkölcsönzésre van lehetőség. Azonban – ahogy a videóriportban is felvetik – nem biztos, hogy egy olyan kilátóra kellett volna költeni azt az 1,2 milliárd forintot, amelyről nagyon sok mindent nem lehet látni, illetve a megközelítése a 33-as zsúfolt főúton kerékpárral veszélyes. Természetesen jó, ha megépült, de lehet ezt a hatalmas összeget a kerékpáros úthálózat infrastruktúrájára kellett volna költeni. Bejegyzésem írásakor olvastam a hírt, hogy elvileg a közeljövőben megkezdődik a főút kerékpárosok által is biztonságosan átjárhatóvá tétele. Így legyen!

Tiszafüreden még kitekertünk a strandra, ez a hely tűnt talán a legnagyobbnak a tó partján, aztán folytattuk utunkat a nap végállomása, Abádszalók irányába. Az út jó minőségű a tó partján, a Tisza a jobb oldalunkon van. Abádszalókon elfoglaltuk szállásunkat, majd fürödtünk még egyet a strandon. Tiszta időnk volt, megvártuk a naplementét is a parton.

Ötödik nap: Abádszalók és Szolnok között (77 km)

Útvonal: Abádszalók – Kisköre (vízerőmű) – Tiszasüly – Kőtelek – Nagykörű – Szolnok

Elérkezett az utolsó nap. Reggel felhős volt az ég, de délre már felmelegedett az idő, sőt kifejezetten meleg volt. Kiskörén megtekintettük a tavat felduzzasztó erőművet, melyen átkeltünk.

Amíg lehetett, addig a gáton közlekedtünk. A táj kicsit monoton, azonban néha érdekes látnivalók vannak, itt például egy mintagazdaságot örökítettem meg.

Vigyázzunk, az gáton felújítások vannak, ezért célszerű Nagykörűnél letérni. Itt egy fröccsel felfrissítettük magunkat, majd végül közúton érkeztünk meg a szolnoki vasútállomásra, ahol a túránk hivatalosan véget ért.

Összesen kb. 470 km-t tettünk meg utunk során, öt nap alatt. Vázlatosan újra felsorolom a látnivalókat:

• történelmi református templomok és haranglábak, itt szerepeljen a 6 legérdekesebb: Tiszacsécse, Csaroda, Tákos, Lónya, Zsurk, Szabolcs
• híres történelmi személyek, írók és költők emlékhelyei 3 helyen: Móricz – Tiszacsécse, Esze Tamás és Bajcsy-Zsilinszky – Tarpa; Kölcsey – Szatmárcseke
• vízi és szárazmalmok 2 helyen: Túristvándi és Tarpa
• kastélyok 3 helyen: Vásárosnamény, Mándok, Tiszadob
• várak 2 helyen: Szabolcs és Kisvárda
• nevezetes borvidék - Tokaj
• vízerőművek 2 helyen: Tiszalök és Kisköre
• strandolási lehetőségek számos helyen a Tiszán, valamint a tónál Poroszlón, Tiszafüreden és Abádszalókon
• egyedülálló kerékpáros kilátó - Tiszafüred

Kedves Olvasóm! Gondoltad volna, hogy ennyi mindent rejteget a Tisza felső vidéke a látogatók számára? Bízom benne, hogy írásom felkeltette érdeklődésedet hazánk kevésbé ismert, gyönyörű tájai iránt.

Nógrádban nincs semmi? Ez tévedés. Feleségemmel nem vagyunk azok az embertípusok, akik szabadság elmennek valahova, kivesznek egy elegáns szobát, esznek-isznak, egy helyben vannak, sok pénzt kiadnak és gyakorlatilag nem csinálnak semmit pihenésük alatt. Most is aktív időtöltésben gondolkodtunk túránk tervezése előtt, a SZÉP kártya-keret miatt belföldön szerettük volna tölteni szabadidőnket, azonban itthon „lassan bajban” vagyunk, mert szerencsénkre már sok szép szegletében jártunk piciny országunknak. Találtam viszont egy olyan régiót, ahol még nem voltunk – sőt még átutazóban sem jártunk Nógrád megyében. Az interneten keresgélve hamar összefűztem egy túratervet, meglepődtem, hogy mennyi minden látnivaló van elszórva Magyarország legkisebb megyéjében. Egy nógrádi származású munkatársam is segített egy-két jó tanáccsal, így összeállt a négy napos túránk. A tömegközlekedés hiánya és látnivalók elhelyezkedése miatt autóval vágtunk neki utunknak, Vác irányából értük el a megyét.

Első nap: Nógrád – Bánk – Drégely – Balassagyarmat

Először Nógrád megye névadó váránál álltunk meg. A piciny pár száz fős település közvetlen közelében van a vár, nehéz elhinni, hogy valaha ez volt a megyeközpont a középkori Magyar Királyság korai évszázadában. A vár kifejezés hízelgő a helyre, itt inkább romról beszélünk, mely szabadon látogatható. A kilátás körpanorámás, láthatóak a Börzsöny keleti vonulatai (mely Nógrád megye nyugati részéhez tartoznak), valamint a tájat leginkább meghatározó Cserhát dimbes-dombos lejtői. A tájat meghatározzák az apró falvak, ahol elvétve szlovák nemzetiségek élnek, korábban svábok is laktak a megyében.

A tót nemzetiségek nagyobb számban Bánkon élnek, ahol egy tájház is van, illetve amiért felkerestük a falut az a gyönyörű, kikapcsolódásra kiválóan alkalmas tó. Érdemes egy sétát tenni a tó körül, nyáron strandolni és enni egy finom halat is a part menti éttermekben.

A séta után Drégely vára következett, amely megközelíthető Drégelypalánk valamint Nagyoroszi (Drégelyvár vasútállomás) felől is. Akár egy egész napot lehetne kirándulni itt a Börzsönyben, nekünk most nem volt időnk egy hatalmas túrára, autóval felmentünk a vár „parkolójához”, innen 1,2 kilométer volt felgyalogolni – ahol egy vendégkönyv és Arany János Szondi két apródja c. költeménye várta a látogatókat. Sok jó fotót lehet készíteni a környezetnek hála, érdemes elidőzni egy kicsit a várromnál és emlékezni Szondi és 150 hős katonája emléke előtt. A túra kedvéért nagyobb kerülővel tértünk vissza az autóhoz, az autóút amúgy egy keskeny, aszfaltozott erdei út, egyedül Drégelyvár vasútállomás utáni 2-3 km-es szakasz rossz, a kátyúkat lehetetlen kikerülni. A szállásunk Balassagyarmaton volt egy motelben (Sztár Motel), a város elég kihalt volt, éttermet is nehéz volt találni, a helyiek ajánlására a Svejk étteremben vacsoráztunk, ahol megkóstoltuk a juhtúrós sztrapacskát, ha már palócföldön jártunk.

Második nap: Balassagyarmat – Szécsény – Ipolytarnóc

A második nap délelőtt tudtunk alaposabban körülnézni Balassagyarmaton. Nógrád megyének sokáig székhelye volt a város, de mivel Salgótarjánt priorizálták az elvtársak a későbbiekben, így megmaradt a polgárias házakkal tarkított kisvárosi hangulata. Vonzáskörzete a trianoni békeszerződés után megcsappant, miután határvárossá vált az Ipoly mentén. Mint a fentiekben írtam kihalt város volt, sőt volt egy-két olyan utcája amely nem volt túl bizalomgerjesztő az omladozó épületek miatt. A Palóc Múzeumot érdemes megnézni, érdekes a népi életút (születés – csecsemőkor – gyermekkor –ifjúkor –felnőttkor – időkor – halál) szakaszait bemutató kiállításrész a mai modern embernek. Tárgyi emlékek és rövid írásos magyarázatokkal élvezetes és követhető ez a kiállítás. Volt egy hatalmas régi Nógrád megye térkép is, amely mutatta a megye trianoni elcsatolt részeit is. Apropó, Trianon. Balassagyarmat 1919-es szerepével foglalkozik a Civitas Fortissima kiállítás is pár utcával arrébb, a város a „Legbátrabb város” címet kapta a követkző tettéért: a csehszlovák csapatokat, akik a demarkációs vonalat átlépve megszállták a települést, a helyiek és a vasutasok fegyvert ragadva kiűzték az Ipolyon túlra. Tettükön felbátorodva a környező települések is így tettek, nagy szerepe volt hősi cselekedetüknek (halálos áldozatokat is követelt az ellenállásuk) abban, hogy napjainkban Magyarország része Balassagyarmat. A kiállításnak helyet adó épületben írta Tormay Cecile a Bujdosó könyvet, amely beszámol az 1918/1919-es magyarországi őszirózsás forradalomról, annak következményeiről, a tanácsköztársaságról, valamint a vörös terror előli balassagyarmati személyes bujdosásáról. Az írónő munkássága megosztja mind a mai napig a közvéleményt, pártfogói szerint hiteles, hű képet ad az akkori Magyarország viszonyairól, a szociáldemokraták és a kommunisták nemzetet pusztulásba taszító politikájáról, főként liberális kritikusai szerint pedig a mű erős antiszemita hangokat tartalmaz, egyesek „a Horthy-korszak Mein Kampf-jaként” tekintenek a könyvre. A könyvet olvasva úgy gondolom, hogy a két világháború közötti revizionista korszak megértésében segít a mű, ha egyet értünk a mondanivalójával, ha nem. Sokan nem tudják, hogy Tormay Cecile-t írói munkássága miatt 1937-ben írói Nobel-díjra jelölték, könyveit több nyelvre lefordították.

A kiállítás után autóba ültünk és Szécsény felé vettük az irányt. Szécsény kellemes csalódás volt: hangulatos 5000 fős kisváros, felújított kastéllyal és egy méretes ferences kolostorral. A kastélyban egy múzeum van, helytörténeti érdekességekkel, a kastély parkjában tartották annak idején a Rákóczi szabadságharc alatt a szécsényi országgyűlést (1705). A ferences kolostorba minden órában induló idegenvezetéssel lehetett bejutni, megnéztük a templomot, valamint a kolostort is. A templom nagy, alapvetően barokk stílusú, de gótikus maradványokat felmutató részei is vannak. Jelenleg plébániatemplom és ferences noviciátus Szécsény ferences szempontból. A szerzetesnövendékek egy évet töltenek Szécsényben tanulmányaik részeként.

Utolsó állomásunk a napon Ipolytarnóc volt, ahol megnéztük a híres ősmaradványokat. Itt egy szépen kiépített geológiai látogatóközpont található, sajnos nem volt sok időnk körülnézni, mert 15:30-kor indult az utolsó túra és utána zártak. Úgy volt, hogy be se jutunk, mert az utolsó túrát 4 fő alatt el sem indítják, de a pénztáros hölgy kedvessége jóvoltából részt vehettünk a túrán. Mi egy 4D-s filmre és a tanösvényt bemutató túrára vettünk belépőjegyet. A filmben bemutattak egy lehetséges életképet a miocén korból, ahol olyan állatokat láthattunk, melyek ma már nem élnek. Miről is szól Ipolytarnóc? Röviden összefoglalva az ipolytarnóci leleteket azt lehet elmondani, hogy ebben a korban a környéken szubtrópusi klíma uralkodott, kb. 10 Celsius fokkal magasabb volt az átlaghőmérséklet. Ipolytarnóc egy folyó tengeri torkolatánál helyezkedett el. Az itt élő állatok pedig az iszapban hagyták lábnyomaikat, melyet egy pompei-nél jóval hatalmasabb vulkánkitörés őrzött meg számunkra. A lábnyomokon kívül cápafogakat, hatalmas famaradványokat (60 méter hosszú és több méteres átmérőjű fák nőttek itt hajdanán) is találtak itt, egyedül eddig állati maradványokat nem találtak, valószínűleg az állatok megneszelték, hogy vulkánkitörés lesz, így időben elmenekültek a környékről, legalábbis a tudósok ezt feltételezik. Este Ipolytarnócon szálltunk meg, mivel azonban a környék a lelőhely „világvége” hangulatát örökölte, semmilyen étkezési lehetőség nem volt és a 10 km-re található szlovákiai Losoncon vacsoráztunk. Este azonban a vendéglátónk házi pálinkáját megkóstoltuk, így jól aludtunk (Tarnóc Vendégház).

Harmadik nap: Ipolytarnóc – Fülek – Salgótarján –Somoskő – Salgó - Somoskőújfalu

A harmadik nap délelőttjén volt a legrosszabb az idő. Egész éjjel esett és reggel is szemerkélő eső volt. Megkönnyebbülésünkre a nap folyamán fokozatosan javult az időjárás. Első állomásunk a ma már szlovákiai Fülek volt, ahol a „billás” reggelink elfogyasztása után az egykori végvárhoz másztunk fel. A városból egy utcácska vezet a várhoz, szépen kiépített (ellentétben a város többi felemás épületeivel szemben) része Füleknek. A füleki vár belépős, 3 Euróért a vártoronyban lévő kétnyelvű kiállítás és a vár környezete megtekinthető. A vár viszonylag épen maradt, a maga korában a legmodernebb végváraink egyike volt, ötszögletű füles bástyáival, amelyek ma már nem láthatóak, a fellegvár maradt az utókorra. Nógrád többi várával együtt többször cserélt gazdát, hol a török rendezkedett be, hol a királyi Magyarország része maradt. Részletekbe nem mennék bele, személyes érdeklődésem okán minden várnál elolvastam a végvári csatározásokról szóló információkat. Igazán örömteli lenne újra régi fényükben látni eme építményeket, melyeket hol egy ostrom, hol a viharos időjárás, hol a Habsburgok által elrendelt 1711 utáni rombolások pusztítottak el.

Füleken ittunk még egy kávét és áttekintettük a napunk hátralévő részét és arra az elhatározásra jutottunk, hogy időnkbe belefér a salgótarjáni bányamúzeum is. Salgótarján egykori József lejtős aknájában alakítottak ki látogathatóvá bányajáratokat, itt tényleges bányászat folyt itt 1951-ig, melyet aztán a hatvanas években múzeummá alakítottak ki. Néhány bábuval és eredeti géppel prezentálták hogyan is folyhatott annak idején a bányamunka: magas hőmérséklet, friss levegő és napfény hiánya, por és előforduló halálos balesetek (légrobbanások, omlások) nehezítették a barnakőszént fejtő bányászok életét. A halálos áldozatokra külön emlékmű hívja fel a látogató figyelmét.

A harmadik napot egy erdei túrával zártuk le, nem is akármilyen túrával. Autóval Somoskőig mentünk, a somoskői vár alatti parkolóból gyalogoltunk el a várromig, amely Szlovákia területén található. A szlovák oldalon van egy látványos bazaltoszlop is, melyet megtekintettünk, de a magyar irányba indultunk tovább. A távolban láttuk ugyanis Salgó várát, melyet egy szép erdei túra keretében értük el. Somoskőről a Petőfi sétányon indultunk el (a sétány elnevezés túlzás: maradjunk inkább erdei ösvénynél) majd egy Eresztvény nevű helyen kötöttünk ki, itt volt egy Nógrád Geopark Oktató, Kutató és Irányító Központ nevű épület, ahol kedvesen útbaigazítottak minket, hogy merre érdemes tovább haladni a vár felé. Egy zöld T-betűs tanösvényt követtünk tovább egy patakvölgyön keresztül, lassan haladtunk, mert a sár nehezítette utunkat. A salgói várból az egyik legszebb kilátás tárult elénk: Karancs-Medves vidéke, somoskői vár, valamint Salgótarján megyeszékhely. Sokat kellett felkapaszkodni a hegyre, a holtponton pár müzliszelet átsegített minket. Visszafelé valahogy rövidebbnek tűnt az út, bár itt már nem a tanösvényt, hanem főjelzéseket követtük az úton. A Geoparkban egy kólára és egy kis beszélgetésre az alkalmazottakkal megálltunk egy negyedóra erejéig. A túra kb. 10-12 km hosszú lehetett, a szép környezet és a vendégszeretet amit kaptunk arra ösztönöz minket, hogy még visszatérjünk a közeljövőben erre a környékre. A szállásunk egy szép állapotú magánszálláshely volt, a Vargánya Vendégház. Este a vendéglátóink ajánlására Szlovákiában ettünk, a határ kb. 1,5 kilométerre volt és rögtön utána volt egy Malom étterem nevű hely ahol szlovák specialitásokat lehetett enni (sztrapacska, knédli, káposzta…stb.) egy korsó igazi Arany Fácán sörrel leöblíteni. ( A fotókon Salgó, majd Somoskő vára.)

Negyedik nap: Somoskőújfalu – Szentkút – Tar – Hollókő

Utolsó napunk is eseménydúsnak bizonyult. Somoskőújfalui szállásunkat elhagyva először Mátraverebély-Szentkúton álltunk meg, itt egy hatalmas zarándokhely található, ferences kolostorral és templommal. Az elmúlt években nagy felújítások, építkezések voltak a völgyben található szent helyen: fogadóépület, ferences bolt, zarándokszállások és étkező került kialakításra. A Máriának szentelt templom mellett van egy szabadtéri oltár is és előtte rengeteg pad a hívek számára. Egy forrás is van a völgyben, ahonnan ivóvíz vételezhető, a kegytárgyboltban még címkézett palackot is vételezhetünk hozzá. Érdemes egy sétát tenni a keresztút mentén, hogy megcsodáljuk a szép környezetet.

Szentkút után Hollókő irányába indultunk, útközben viszont egy tábla buddhista sztúpát jelzett Taron, így megálltunk egy sétára ott is. A sztúpát Kőrösi Csoma Sándor emlékének szentelték fel 1992-ben a dalai láma jelenlétében, a magyar buddhista közösség egyik fontos helye, a sztúpa jól látható a környék minden pontjáról, sőt egy templom is épülőfélben van. 

Hollókő következett: az autót a parkolóban hagytuk és az információs épületben kapott térkép segítségével felgyalogoltunk a hollókői várig. Ez egy rövid séta volt, a térkép igazából a skanzen épületeinél jelentett némi segítséget, bár minden jól ki volt írva és táblázva alapból is. A hollókői vár belépős, de egy berendezett várrészt és egy 3D-s virtuális középkori vársétát kapunk a pénzünkért. Nekem a várból a kilátás tetszett, a négy nap során Drégely és Salgó után éreztem azt, hogy „mindenre” rálát az ember a vár ormáról. Visszatérve a skanzen kicsit csalódás volt, pénteki nap révén kevés parasztház volt nyitva (furcsa, hogy mindegyikbe külön belépőt kellett váltanunk) és a legtöbb csupán boltként funkcionált. Mi a nógrádi népviseleteket felvonultató Babamúzeumot néztük meg, valamint a Postamúzeumot. Láttuk, hogy ezenkívül van Falumúzeum és az „Oskolamester Háza” is, de ezeket csak kívülről tekintettük meg. Volt ezeken kívül fazekas, kosárfonó, sajtműves, kalácsos műhely is, ahol „shoppingolni” lehetett. Bepillantottunk az ófalu templomába is. A napunk ezzel körülbelül délután három órakor véget is ért, indultunk haza vissza.

Tartalmas egy túra volt és sok időt tölthettünk a friss levegőn. Meglepő, hogy mennyi látnivaló volt (és még mennyi lehetett, amit nem láttunk!) Nógrád megyében, ritkán hall az ember az itteni nevezetességekről. A természet szerelmeseinek ajánlott egy börzsönyi, vagy Salgó környéki gyalogtúrát (Karancs-Medves Tájvédelmi Körzet) tenni ezen a vidéken, mert gyönyörű tájak vannak hazánk eme részén is. A kultúra, irodalom, történelem iránt érdeklődők, pedig olyan helyeken járhatnak, mint Balassagyarmat (palóc élet, 1919-es történelem), Szécsény (Rákóczi szabadságharc, ferencesek), Csesztve (Madách-ház), Alsósztregova (Madách-kastély, ma Szlovákia), vagy Horpács (Mikszáth-kúria). Egyedül a gyógyvizeket kedvelők szűkölködhetnek a nógrádi vidéken, jelentős wellness- és termálfürdő ugyanis nincs a megyében, de Heves megye a közelben van.

A hungarikumok lelkes rajongóinak erősen ajánlott egy fél délutánt eltölteni a Boráros tértől gyalog pár percre található Zwack Látogatóközpontban, mely hétfőtől szombatig várja a látogatókat, egyénileg is megtekinthető a múzeum, amely a gyár területén található (Dandár utca – Soroksári út sarok).

Az Unicum-sztori

Az Unicum története a tizennyolcadik század végére (1790) nyúlik vissza, amikor a Zwack család egyik őse II. József doktoraként megkínálja a nedűvel a királyt, aki a kóstolás után így szólt: „Das ist ein Unicum!” A gyógynövényalapú szeszt orvosságként, emésztés segítségére kínálták a kezdetekben, amely persze hamar túllépett a Habsburg császárok udvarán. A kereskedelmi forgalmazására érdekes módon fél évszázadot kellett várni – dr. Zwack egyik leszármazottja 1840-ben alapítja meg cégét, a gyógynövénylikőrt 1883-ban pedig védjegyes termékként jegyzik már. Érdekes volt számomra, hogy az Unicumot a kezdetektől az eredeti gömbölyű palackban forgalmazták, címkéjén a vörös kereszttel. A mai gyárépületbe 1892-ben költözött a gyártás, mind a mai napig itt, Ferencvárosban folyik a gyártás. Az épületegyüttes nagyon szépen rendben tartott, mintha most építették volna. (2004-es felújításakor a cél is az eredeti állapot visszaállítása volt). 1895-re a Zwack termékek már az egész világon elismert és keresett termékek lettek, az Egyesült Államokba is exportáltak. Ebben a korszakban keletkezik a cég „vizesember” plakátja is, amely a gyárban és a szuveníreken is többször visszaköszönt látogatásunk során (a kép forrása a Wikipédia).

A cég prosperálásának (sajnos ahogy a Törley gyárnál is) a második világháború vetett véget, három bombatalálat érte az üzemet, a front elvonultával szinte a nulláról kellett kezdeni mindent. Amire a család nagyjából helyreállította a károkat, addigra a kommunisták államosítják, persze mindenféle kártalanítás nélkül az üzemet. A vállalatot ekkor a két Zwack testvér, János és Béla vezette. János úgy döntött, hogy elhagyja az országot az erősödő politikai nyomás miatt, fiával Péterrel Olaszországba emigrál, zsebében az Unicum receptjében. Béla feleségével úgy dönt, hogy a gyárban marad, még ha alkalmazottként is, a receptet pedig nem árulják el, hamis receptet adnak át az akkor már állami vállalat rendelkezésére. Otthon maradásukban nincs sok köszönet: „osztályidegenként” a proletárdiktatúra internálja őket, azonban az ötvenes években ők is Olaszország felé veszik az irányt, ott megkezdik újra az igazi Unicum gyártását. Az államot nem zavarták a jogi problémák, továbbra is értékesítettek Zwack termékeket az Egyesült Államok felé, azonban Zwack János és Péter fia (ekkor már az USA-ból) beperlik őket és a „magyar” Zwack kénytelen lesz ezzel a névvel leállni a nyugati forgalmazásról. Zwack Péter sikeres üzletemberré válik a tengerentúlon: a Jim Beam céggel forgalmaz Zwack nevű termékeket az 1960-as években, sőt kipróbálja magát borimportőr cégeknél is. 1970-ben visszatér Európába, hogy felügyelje az „olasz” Unicum gyártási folyamatait. Szinte az elsők között az emigránsok közül tér vissza Magyarországra. Partnerével, Emil Underberg német likőrgyárossal együtt létrehozták a Peter Zwack und Consorten AG-t, és vegyes vállalatot alapítottak a még állami irányítású Budapesti Likőripari Vállalattal közösen. Aktív szerepet vállal a közéletben is, washingtoni nagykövet és országgyűlési képviselő is lesz. 2008-ban adja át Péter a vállalat irányítását gyerekeinek Sándornak és Izabellának, akik már a hatodik generáció a vállalat életében. 2012-es haláláig részt vesz a vállalat életében. Noha a gyár több új terméket is piacra dob az évek során (2004: Next, 2012: Unicum Szilva), de nekem továbbra is a klasszikus Unicum ízlik a legjobban.

A gyárban

A gyárlátogatásnak három fő része van. Egy nagyon jól megtervezett túrában lehet részünk, professzionális módon alakították ki a programot. A látogatók elsőként egy húsz perces rövidfilmet tekinthetnek meg a Zwack család és az Unicum történetéről, egy jól megszerkesztett, részletes és néhány ötletes effekttel teli filmről van szó. Utána lehet megnézni a lepárlót idegenvezetővel, amit az „Unicum szívének” is neveznek, meg lehet ismerkedni azzal a 40 féle gyógynövénnyel is, amiből a gyomorkeserű készül.

Itt is az „ősi” állapotok visszaállítására törekedtek, a gyártás a közelben folyik. Következik a pince rész, ahol a hatalmas tölgyfa hordók között nyílik lehetőség Unicum és Unicum szilva kóstolására.

A végén a múzeumi rész tekinthető meg egyedileg, a sok tárgyi emlék mellett rengeteg feles üveget láthatunk a világ minden tájáról. A legvégén az ajándékboltban vásárolhatunk a Zwack termékekből, a termékskála igen széles: a Hubertus, a Fütyülős és borok is ide tartoznak.

A belépő ára 2000 Ft/fő, melynek megvásárlásával az ember 5% kedvezményre jogosult az ajándékboltban.

Sokak számára okoz gondot, hogy hosszabb utazásokon fényképezőgépet hurcoljanak magukkal. Tömege van, néha külön táskát is igényel és csak a macera van vele, tölteni kell, le kell menteni a képeket...stb. Jómagam is otthon hagyom kényesebb tükörreflexes gépemet egy-egy hosszabb kerékpártúra alatt. Napjainkban azonban elterjedtek az olyan telefonok, amelyek kameráin már a kétszámjegyű felbontásmegjelölés díszeleg. Nos, azt talán már a többség tudja, hogy nem minden a megapixel, főleg nem egy olyan kis házba zárva, mint egy telefon. Jelen bejegyzésem inkább azt próbálja végigjárni, hogy mire elég a hétköznapokban egy telefon kamerája.

Először is néhány jó tanács, személyes meglátás ha telefonnal fotózunk:

• Bemozdulás: A legtöbb mobilnál nincs beépített optikai képstabilizátor, ezért figyeljünk, hogy ne remegjen a kezünk. A bemozdulások elkerülése érdekében célszerű egy rövid időzítőt beállítanunk (pl. 2 mp), hogy a gomb megnyomásával még legyen időnk szilárdan tartani a készüléket.
• Világos-sötét részek, kiégések: Különböző megvilágítású témákat nehezen tudják kezelni a mobilok (pl. naplemente, becsillanó napfény, esti lámpák fényei). Magyarán valahol sötét lesz a kép, míg valahol egyszerűen kiég. Az utóbbi időben elterjedt HDR (High Dinamic Range – magas dinamika tartomány) módot célszerű alkalmazni, hogy a fotó összes része jól megvilágított legyen. Vigyázat, itt még jobban kell figyelni a bemozdulásról.
• Vaku: Ha lehet, kerüljük használatát. Én személy szerint alapból kikapcsolom, csak zseblámpának használom. A legtöbb telefonos vakú ledes vaku, egy-két telefonnál van csupán xenonos vaku. Ha mégis vakuzásra kerül sor, kerüljük a fényes, visszatükröződő felületeket. A vaku hatótávolsága limitált, legfeljebb 2-3 méter.
• Fókuszálás: Sokan ezt abszolút kihagyják, vagy nincsenek tisztában jelentőségével. Legtöbb telefonnál megérintjük a fókuszálni kívánt témát és a telefon odaélesít és utána tudunk fotózni. Nyílván egy tájképnél príma az alapértelmezett középső pont is, de közelebbi témáknál alkalmazzuk a fókusz használatát.
• Zoom: Lehet zoomolni, de az esetek 99%-ában csak digitális zoom áll rendelkezésünkre, ami lebutítja a képet. Inkább otthon vágjuk ki az adott részletét a fotónak, ha csak egy részére vagyunk kíváncsiak, a mai 8-13-16 megapixeles felbontás egy kisebb vágásra bőven elegendő.
• Videózás: Érdemes figyelni, hogy ujjunkkal ne takarjuk el a mikrofon bemenetet, valamint ha lehet magunk ne nagyon beszéljünk videózás alatt, mert ha más hangokat is meg akarunk örökíteni, csak saját magunkat fogjuk visszahallani. A felvétel alatt a készülékházat ne tapogassuk, stabilan fogjuk, hogy a felesleges zajok rögzítését elkerüljük.

Természetesen a mobilos fotózásnak pozitívumai is vannak:

• különböző érdekes nézőszögből lehet fotókat lőni
• nem szép dolog, de lehet lesi fotókat is készíteni, egy gombkombinációval is akár, hihetetlen gyors idő alatt, pár másodperc alatt élesíthejük a kamerát
• viszonylag nagy képernyő áll rendelkezésünkre, könnyebb komponálni a témát
• bármikor elővehetjük a telefonunkat zsebünkből, nem kell előkeresni kameránkat a táskából
• a készült fotók gyorsan visszanézhetők, szerkeszthetők és megoszthatók

Egy Huawei P8 lite típusú készüléket veszek referenciaként, szerintem egy jó viszonyítási alap, ugyanis jelenlegi bruttó 55 ezer forintos kártyafüggetlen árával a megengedhető középkategóriát képviseli (no, meg az is az igazsághoz tartozik, hogy ezt kaptam céges telefonként :-) ). Tisztában vagyok vele, hogy ennél „jobb kamerás telefonok” is léteznek, mint például egy Galaxy S7 edge vagy Iphone 7, de maradjunk a realitások talajánál! Vajon mire elég hétköznapjainkban egy „átlagos telefon” kamerája?

Korábban nagyon érdeklődtem a telefonok iránt, mára ez a lelkesedésem alábbhagyott, inkább hétköznapi felhasználója vagyok a technika eme vívmányainak. A nagy telefonforradalom is elmúlt már, inkább a gyártók a képességek csiszolgatására, mintsem a nagy újításokra fektetik a hangsúlyt.

A kis Huawei is meglepett tudásával, hiszem ilyen paraméterek 2-3 éve még a felsőkategória kiváltságai voltak. A készülék egy 13 megapixeles (4160x3120) felbontású érzékelőt kapott, ami rögtön 10 megapixelre módosul, ha 16:9-es képarányt választunk (4160x2336). Ezenkívül 8 és 6 megapixeles fotók készíthetők. Megjegyezném, hogy első digitális fényképezőgépemet 2007-ben vettem, amely 5 megapixelt tudott és egyáltalán nem csinált rossz fotókat, 5 megapixeles képekből is lehetett elfogadható minőségben A4-es méretre nyomtatni. A Huawei-t én 10 megapixelen használtam, mert így a kép kitölti a teljes képernyőt, míg a 13 megapixelnél marad egy fekete sáv a 4:3-as képarány miatt:

A fényképező alkalmazás felülete egyszerű, jobb oldalon választhatunk beauty, photos, video és time-lapse funkció közül. Filtereket rakhatunk a fotókra, továbbá beléphetünk a galériába is korábban lőtt képeink áttekintésére. Jobb középen a nagy szürke gombbal tudunk exponálni. Bal oldalon fent a részletesebb beállítások hívhatók elő. Bal középen az első kamerát tudjuk aktiválni „szelfizni”, elég becsületesnek tűnik ez az egység is a kínai csodában, 5 megapixeles képek készíthetőek vele. Bal alsó sarokban pedig a vaku kapcsolható ki-be vagy automatikus villanásra állítható. Ennyi tulajdonképpen a fő felület, a telefon menüjéhez hasonlóan kísértetiesen hasonlít az Apple féle felülethez, de szerencsére itt több paraméter állítható. Menjünk bele a részletesebb beállításokba. Itt még előhívható a panoráma, a HDR, all-focus, best photo,vízjel, hangjegyzet valamint még a további beállítások funkciók. Az all-focus funkció tükörreflexes gépek által készített fotókat szimulál, később mi tudjuk beállítani, hogy melyik rész legyen éles és melyik homályosabb. A best photo-nál a gép többet csinál és mi tudjuk kiválasztani a jobban sikerültet. A vízjelnél odaírja a fotóra a helyet, az időjárást és a dátumot is a gép (internetkapcsolat szükséges hozzá). A további beállításoknál állítható:a felbontás, GPS tagging, a fotók mentési helye (belső memória, SD kártya), perfect selfie, hang, audio control (ha „csíz”-t mondunk már lövi is a képet), időzítő (2,5, 10 másodperc), érintésre fókuszálás, mosolyérzékelés, a fókuszpontkövetés, valamint a nyomógomboknak is beállíthatunk különböző funkciókat. Haladóbb beállításokból a fényérzékenység (ISO) 100 és 1600 között, a fehéregyensúly, az expozíció, szaturáció, a kontraszt, valamint a világosság állítható manuálisan. Egész korrekt felhozatal, aki még több beállításra vágyik annak ajánlott letölteni valami professzionálisat  a Play Store-ból, de véleményem szerint a Huawei a fotós esetek túlnyomó többségére megoldást kínál a gyári szoftverben. A benyomásom az volt, hogy a gyártó próbált a mai trendeknek megfelelni a sok-sok „hasznos” szelfi funkcióval. Blende, záridő vagy témabeállítás (tájkép, sport) lehetőségét nem kapjuk meg a gyári beállítások között.

Az az érzetem a hatalmas beállítás-arzenál láttán, hogy hoppá, mennyit fejlődött a mobilos fotózás. Az elkészült fotók azonban az óvatosságra intenek. A számítógép képernyőjéről elfogadhatónak tűnnek, kicsit belenagyítva azonban már nagyon elmosódnak a részletek még ISO100-on is. A tesztkészülék továbbá mobilos viszonylatban is lassan fókuszált, úgyhogy inkább álló témákat vettem célkeresztbe. A színek nagyon fakók, pedig szép napsütéses téli délután volt. Nagyítva látszik az ég és a faágak közötti kromatikus aberráció is (kékes szín).

Persze nagyon témafüggő is az elkészült fotók megítélése, épületfotózásnál kevésbé vettem észre hibákat.

A HDR üzemmód azonban meglepően jól teszi a dolgát, a régebbi telefonomon szinte mindig elmosódott a kép mikor próbálkoztam, itt viszont elfogadható képeket kaptam. Én egyre többször alkalmazom ezt az üzemmódot fotózáskor. Íme egy példa (itt egyébként automatikusan bekapcsolt a HDR):

Még az esti fotóknál is lehet jó képeket csinálni (hála a tág, f/2.0 blendének köszönhetően), igaz itt időzítőt használtam, hogy elkerüljem a biztos bemozdulást:

A sok apróbb fényforrás amúgy megzavarta az amúgy is bizonytalan fókuszt, így egy-két fotó életlenebb lett, sőt a fényérzékenység is felkúszott ISO2400-ig (!!!), noha elvileg manuálisan maximum 1600 állítható. Célszerű ilyenkor több képet csinálni és a galériában helyben belenagyítani az elkészült képekbe, nehogy otthon a számítógép előtt érjen minket a bekezdés alatt mellékelt "csalódás":

Volt néhány nyári esemény is, ahol mobillal fotóztam. A Huawei jobban teljesített napsütésben, nagyon szép fotókat készítettem vele (igaz a blendét szinte mindig a legtágabbra hagyja az automatika, manuálisan a gyári szoftverben ezen nem tudunk változtatni) és a szelfi funkció is rendben van. A beauty üzemmódban még a ragyás arcunkat is simábbá varázsolja a szoftver.

Videófelvételekben már full HD felbontásra is képes a középkategória sztárja, én egy mezei HD felbontásút rögzítettem – a nagyobb, hirtelen mozgások azért néha megzavarják a gépet, de az eredmény vállalható. Ja, és sztereó hangban rögzíthetők a videók.

Összességében nem panaszkodhatok a felvételekre. Jó fényviszonyok között bátran lehet fényképezni telefonnal. Kevés fény mellett is elfogadható képek készíthetők, csupán a bevilágító lámpákkal, fényekkel érdemes óvatosnak lenni. Véleményem szerint jó társ lehet egy városnézés, kerékpártúra alatt a zsebben meglapuló telefon. Mozgó témáknál lehet egy profibb kameraszoftver letöltése hasznos lehet (vagy egy igazi fényképezőgép). Ha takarékosan bán a felhasználó az energiaforrásokkal (kevés internet), akkor egy nap alatt 150-200 fotó is készíthető vele anélkül, hogy töltő után kelljen nyúlni. A képeket bátran ki is lehet nyomtatni akár A4-es méretig is.